Koncert közben a színpadról lefelé menet, a nagy sietségben képtelenség egymásra teljesen odafigyelni. Mindenki a maga dolgával van elfoglalva, mintegy transz állapotban, kicsit robotikus módon cselekszik. Sminkesek, öltöztetők, műszaki szakemberek szaladgálnak minden felé, szűkös helyen, rövid idő alatt kell egy csodálatos átváltozást produkálni. Szerencsére ez volt az utolsó ilyen etapjuk, hiszen már csak a ráadás maradt hátra a koncertből.
A közönséghez vezető visszafelé úton a kapkodás közepette egy cipőfűző kioldva maradt, ártatlanul lóbálódzott viselője lábfeje körül, majd egy óvatlan pillanatban a cipő másik párja alá keveredett, így a tulajdonos a lépcső harmadik fokán megbotlott és elesett.
- Micsoda béna vagy, hyung! - jegyezte meg nevetéstől fulladozva, hasát fogva Sungjae.
- Ne nevess, Te állat! Inkább segíts fel! - szólt rá vigyorogva saját bénaságán Changsub.
- Még mit nem! Csipkedd magad, öregember! - hagyta magára a sérültet a fiatalabb és kiszaladt a színpadra, ahol a többiek már csak rájuk vártak.
Changsub keserédes mosollyal nézett társa után, majd egy nagy sóhaj kíséretében ép térdére támaszkodva tápászkodott fel.
A közönség által nyújtott szeretet, a teli csarnok meghitt atmoszférája, az adrenalin mind azonnal elfelejtették a történetet a két fiúval.
A ráadás fantasztikusan sikerült, együtt énekelt BtoB és Melody, együtt törtek ki könnyekben is, mikor végleg búcsút kellett mondaniuk. Az utolsó hangok után fáradtan bár de megkönnyebbülve, feltöltődve és pozitív érzelmekkel túlcsordult szívekkel hagyták el az arénát az énekesek.
- Mi a baj, Changsub-ah? - állította meg kifelé a kisbuszhoz menet a fiút a vezető.
- Baj? Nincs baj! - vigyorgott vissza rá vidáman.
- Akkor ez mi? - bökött fejével a bicegős lábra.
- Jah, hogy ez! - kacagott fel jóízűen Changsub. - Megbotlottam.
- Ja Changsubbie félrelépett! - csatlakozott hozzájuk nevetve a legfiatalabb, minden tiszteletet mellőzve társával szemben.
- Marha vicces vagy, mondták már? - fintorgott rá ellenségesen a sérült.
- Na jól van, gyere - nyúlt Changsub hóna alá Eunkwang, mivel egyre nehezebben ment neki a mozgás. - Majd a buszban megnézzük közelebbről.
A dormban aztán a kétszeresére dagadt bokájú énekes egy jó kiadós letolást kapott ajándékba a menedzserüktől, amiért nem tudott magára jobban figyelni. Azután az útjuk a kórházba vezetett.
Sungjae csak állt a nappali közepén, szemei előtt folyamatosan a megbánást és szomorúságot tükröző halvány mosolyú hyungja arca lebegett, gyomrát valami különös görcs rántotta össze, szíve fájdalmasat dobbant, szájában pedig keserű íz jelent meg.
Jobban figyelnie kellett volna Changsubra. Nem kellett volna otthagynia egyedül.
Bűntudata enyhítésére elhatározta, hogy amíg társa gyengélkedik, próbál a kedvében járni.
Első lépésként bővítette Changsub pornó gyűjteményét.
Nehéz a történtek után megszólalni és bármit is csinálni. Én már második napja csak zombiként létezem és ha a barátaim nem lennének mellettem nulla-huszonnégyben, nem tartanának szóval, akkor valószínűleg még alacsonyabb szinten vegetálnék, ne adja Isten, már máshol lennék. Az egyetemi vizsgámra nem mentem be, enni alig eszek, inni szinte nem is ittam már két napja, tanulásra de bármi másra képtelen vagyok. Csak létezem és olyan furcsán üresnek, elveszettnek és megtörtnek érzem magam. Az agyam folyamatosan csak kattog az elmúlt napok eseményein, érzéseken...
Gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Gondolom, azoknak, akiknek még ezek után is megy tovább az élet és egy csepp idejük sincs egy picit megállni ebben a rohanó világban és a gyászukat normálisan megélni, azoknak még rosszabb lehet. Még akkor is ha ez a gyász másoknak furcsának tűnhet, hisz Jonghyun "csak egy énekes volt a sok közül". De sokak életének jelentős része még így "ismeretlenül" is.
Még eddig a pillanatig sem vagyok képes felfogni, ami tegnap megtörtént. De gondolom ezzel szintúgy nem én vagyok az egyetlen. Ami történt, sajnos megtörtént, ezen változtatni nem tudunk. De máson annál is inkább!
Nem szerettem volna sablonos, semmitmondó bejegyzést írni. És tudom, hogy sokaknak talán már így is elege van az ezer meg egy hasonló bejegyzésekből... Mégis...
Jonghyunhoz méltó, gyönyörű prózában vagy versben sem tudom most jelen pillanatban megfogalmazni az érzéseimet és gondolataimat, viszont úgy érzem, mindenképpen meg kell emlékeznem. Ezért kérlek fogadjátok el ezt a bejegyzésemet. Viszonylag hosszú és összetett írás elé nézünk. Nem kell velem egyet érteni, elolvasni sem kötelező, de ha megteszitek, netán még a Ti véleményeteket is megírjátok nekem, azért nagyon hálás leszek!
Nem is tudom, hol kezdhetném, de megpróbálok összeszedett lenni.
Számomra, mint sok más ember számára is, Jonghyun egy ikon, egy példakép, Az Ember, A Művész, Az Első. Bonyolult családi helyzetem, depresszióm elől menekülve hosszú évekkel ezelőtt "bátyámmá" avanzsáltam, mert valahogy sosem tudtam érte úgy rajongani, mint egy szerelmes tinilány a bálványáért (Jinki a biasom). Számára valami különösebb hely volt kibérelve a szívemben. És mivel én rettentően érzékeny ember vagyok, hiába nem ismertem személyesen, borzasztóan szorosan kötődtem/kötődöm hozzá. (Ugyan így, "fogadott" édesapámhoz...)
Aki egy kicsit is jobban "ismerte" Őt, tudta, hogy Ő is egy érzékeny lélek, a világ és a környezete minden rezdülése kihatással volt rá, fogékony volt az apró és finom dolgokra is. Talán már ezt sem bírta el.
Aki egy kicsit is nyitott szemmel járt és figyelte Őt, az érezhette, hogy egy ideje nincs vele minden rendben. Mi magyar rajongók, mi rajongók mégsem tudtunk tenni érte. Ez nem a mi hibánk, hogy megtörtént, ehhez mi kevesek lettünk volna. A búcsúleveléből olvasva, talán más megoldás már nem is maradt volna számára. Beteg volt, a világ beteggé tette, a gondolatai pedig az őrületbe kergették.
A mérhetetlen szomorúságom mellett enyhe haragot is érzek. Engedjétek, hogy megmagyarázzam. Néhány évvel ezelőtt súlyos depresszióval küszködtem bizonyos okokból kifolyólag. Nagyon nehéz volt, minden napom szenvedés és küzdelmek sorozatából állt. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, komolyabban beszélni a dolgaimról csak nagyon kevés emberrel tudtam, a saját gondolataim pedig teljesen felőröltek belülről. És néhány alkalommal sajnos igazán mélyre is lekerültem. De az utolsó pillanatban, a halál fekete szakadékának a szélén billegve, valami mégis mindig visszahúzott. Nem csak a jó Isten és nem csak a barátaim, családom gondolata. Az álmom és szenvedélyem, a zene, a SHINee, az In my room, a Quasimodo. A lelkemet is kisírtam rájuk, de miattuk nem adtam fel soha. És most ezzel szembesülni... Nem csak a szomorúság és gyász, de egy apró részben a csalódottság is a falhoz csapott. Ha én kibírtam, neki mért nem ment? Ha miatta nem adtam fel, Ő miért adta fel pont miattunk?
Nem hibáztathatok és bírálhatok senkit sem a döntése miatt. Semmi jogom sincs hozzá. A jó Isten majd megteszi. Én nem, hisz az események alakulásával fény derült a tettének igazi okára is. Én csak sejteni tudtam, hogy mennyire nehéz lehetett neki. És miután olvastam utolsó sorait, a csalódottságom és dühöm teljesen eltörpült a sajnálatom, megértésem és fájdalmam mellett.
Lehet itt jeleket keresni, lehet itt személyeket okolni. Jonghyun ezektől már nem jön vissza. Ezek helyett inkább próbáljuk megérteni az üzenetét.
Nagyon szomorú, hogy egy ilyen dolognak kell ahhoz megtörténnie, hogy
sokan komolyabban is elgondolkozzanak bizonyos dolgokon. Szomorú, hogy
csak ilyen alkalmakkor vagyunk képesek összefogni, figyelembe és
emberszámba venni egymást. De mégis ha már megtörtént, akkor hagyjuk,
hogy ezek is megtörténjenek.
Jonghyun problémája nem egyedi eset volt a kpop illetve a világ történetében. Nagyon sokan küzdenek hasonló démonokkal, akár hasonló, akár gyengébb szinteken. Nem szeretnék összeesküvés-elméleteket gyártani sem teóriákat megosztani, de úgy hiszem, abban kiegyezhetünk mindenkivel, hogy kb két éve a kpop ipar kezd széthullani. Egyszerűen a gépezet túlpörög, túl sok megy be, túl gyorsan kell feldolgozni, túl tökéletesre kell csinálni túl nagy elvárások mentén, túl nagy a verseny és így a gép egyszerűen lassan elkezd füstölni, csavarok esnek ki belőle, zakatol és egyszer csak hirtelen leáll. Azt pedig figyelembe sem véve, hogy ennek a gépnek az alkatrészei mind hús-vér lélegző, érző, élő emberek. Még nem állt le, de én minden nappal egyre jobban érzem azt, hogy a gép füstöl és zakatol.
Jonghyun elvesztésével egy nagyon fontos csavart, ha úgy tetszik, egy főtengelyt veszítettünk el ebből a gépezetből. Mert nem csak a mi Puppysaurusunk ment el, a SHINee is meggyengült, bármi is legyen a sorsuk a továbbiakban.
Ennek a folyamatnak rengeteg tényező lehet az oka, én mégis főként az egyre nagyobb popularitást látom. Őrült rajongók mindig is voltak, vannak és lesznek. De ezen műfaj táborának kiszélesedése sok problémát szült. Igaz, szorosan nem kapcsolódik a történtekhez, én mégis úgy éreztem, ezt meg kell említenem.
Talán Jonghyun halála egy utolsó segélykiáltás ebben a világban. Szomorú és csúnya dolog ezt kimondani, de ne haragudjatok, én mégis megteszem. Ne legyen a halála hiába való! Mert nem is volt az! Nem kell Őt Megváltóvá emelni. De ha már meghalt, ezért, akkor kérek mindenkit, hogy gondolkozzon el egy kicsit! Lassítsuk már le ezt a szörnyen rohanó világunkat! Állítsuk már meg egy kicsit ezt a túlforrósodott gépezetet, mielőtt teljesen kiég! Magunknak és kedvenceinknek teszünk ezzel nagyon jót! És ezt csak mi, rajongók tehetjük meg!
Viseljük méltósággal a gyászt, hiszen ez így illik, így lesz mindenkinek a legegyszerűbb! Fogjuk meg egymás kezét, még szavak sem feltétlen kellenek, de valahogy támogassuk egymást! Tudom, hogy ez mindenkinek hatalmas nagy fájdalom és veszteség.... de nekünk kell a legerősebbnek maradnunk, hisz ha mi így érzünk, a család és barátok százszorosan kegyetlenebb helyzetben vannak. Éspedig Nekik, Jonghyun családjának és barátainak ránk, fegyelmezett és tisztelettudó, erős Shawolokra van szükségük!
Ne legyetek öngyilkosok! Ne tegyétek! Tudom, hogy nehéz. Én is labilis vagyok... De kérlek lássátok be, hogy azzal senkinek sem lesz jobb, senki sem kerül előrébb. Jonghyun nem akarná ezt. A többi tag sem akarja ezt! Ne keltsetek még nagyobb bűntudatot senkiben sem! Ne tegyétek ezáltal a kpop műfaját valami undok és utálatos, tiltandó dologgá, ne tegyétek még ezért is Jonghyunt a felelőssé!
Figyeljünk egymásra! Aki ismer, azt tudja, hogy az élet minden területén évek óta nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy mennyire fontos a figyelem. Nem kell a világot megváltani, elég ha mindenki csak saját magára és a környezetére figyel. Ha nem dobja el a szemetet, ha kedvesen szólít meg egy idegent, ha meghallgatja a szeretteit.
Jonghyunt pedig őrizzük meg a szívünkben úgy, ahogy megismertük! Olyan kedvesnek, figyelmesnek és szeretetre méltónak, tehetségesnek, életvidámnak és erősnek. Ő is így akarná. Hagyjunk időt a gyásznak de ne szomorkodjunk túl sokáig, ne dobjunk el magunktól mindent! Adjunk hálát az égnek, jó Istennek, a Sorsnak (ki, miben hisz), hogy Jonghyun huszonhét évet élhetett itt a Földön, alkothatott, többé és jobbá tehette nekünk ezt a helyet! Adjunk hálát, hogy ennyi értéket ránk hagyott!
Tényleg nagyon sokat gondolkoztam. Minden, tényleg minden megfordult a fejemben nekem is. Hogy abba kellene hagyni ezt az egészet. Meghalni. De aztán rájöttem, hogy az azért mégsem megoldás, bármennyire is fáj és tűnik annak. Aztán úgy gondoltam, hogy egy jó kis kóma is elég lenne. Picit eltűnni a világból, de mégis meghagyni az esélyét a visszatérésnek, mivel azért csak akarnék még élni, csak kíváncsi vagyok, hogy mit is tartogat nekem még az élet. Ezután továbblépve már csak egy sötét szobába akartam bezárkózni, hogy ott vegetálva, a külvilágtól elzárva a saját kis világomban élhessek, azzal foglalkozva, ami engem érdekel, elszaladva a gondok elől, mintegy homokba dugott fejjel. És végül úgy éreztem, hogy nem tehetem ezt meg. Még nem tudom, mi végre vagyunk a világon, de az biztos, hogy nem az ilyen alternatívák miatt.
Abban is gondolkoztam, hogy valami új hobbit, szenvedélyt keresek magamnak és hagyom a kpopot a francba. Keresek valami olyat, amiben sosem csalódhatok, nem lesz vége, nem romlik el... Mondjuk nézek befejezett animéket, hallgatok olyan előadókat, akik már rég nincsenek köztünk... Mennyivel egyszerűbb életem lett volna/lenne kpop nélkül.
Aztán rájöttem, hogy ez nem igaz és nem is tehetem meg. Nem igaz, mivel rengeteg nagyon jó barátomat, tapasztalatomat, érzésemet ennek a világnak köszönhetem. És nem tehetem meg, mert felelősséggel tartozom. Felelősséggel tartozom például a barátaim iránt. Vagy a hűséges olvasóim iránt. És nem mellesleg egy fandom vezetőjeként képtelen lennék feladni a dolgot.
Így arra jutottam, hogy maradok. Kérlek, Ti is maradjatok a végéig!
Tegyük büszkévé Jonghyunt, a kedvenceinket, a szeretteinket, a világot és mindenek előtt magunkat!
Az ünnepek közeledtével a fennforgás épp oly nagy az ország egyik legnagyobb hetilapjának szerkesztőségében, mint egy áruházban, étteremben vagy akár a karácsonyi vásárokban. A karácsony hangulata leng be mindent lassan egy teljes hónapja. Persze az előkészületek mögött álló emberek ebből mit sem éreznek vagy legalábbis nem sokat.
- Sangmin! – kiáltotta a főszerkesztő az irodájából beosztottja nevét. – Készen vannak már a fotók a nagy interjúhoz? - Igen uram, elvileg tízre hozzák a mintákat. – felelte az újságíró. - Csak elvileg?! Remélem minél hamarabb a gyakorlatban is meglesznek! A receptes rovathoz a képek? - Azokat már tegnap jóvá tetszett hagyni. - Áh, tényleg. Köszönöm, egyelőre ennyit szerettem volna – sóhajtott frusztráltan a vezető. – Ebben a kavalkádban azt sem tudom már, hogy merre áll a fejem – fordult alkalmazottjához elnézést kérő tekintettel az előző keménysége miatt. - Ugyan uram, ilyenkor mindenkivel megesik. Ilyen ez az időszak – szabadkozott Sangmin.
Nem könnyű a szerkesztőség dolga. Hosszú évtizedek alatt sikerült felépíteniük a semmiből valamit, ami mára már nagy népszerűségnek örvend és az olvasóik nem csak, hogy elégedettek, de egy bizonyos színvonalat el is várnak. Nehéz megtartani a hagyományokat ám egy időben új dolgokkal fenntartani a figyelmet.
- Wonho! – hallatszódott az újabb szólítás ismételten a főszerkesztő irodájából. - Igen uram! – szaladt azonnal a megszólított. - Tudod, az egyik szponzorunk a Pet House nem volt elégedett az eheti róluk szóló cikkünkkel. Yongseok elkészítette a javított változatot, de lebetegedett és nem tud elmenni a megbeszélésre egyeztetni. Elugranál helyette? - Igen, persze. Holnapra befejezem a cikkemet és akkor… - Nem-nem, ma kellene elmenned. – vágott a szavába. – Csak most délután érnek rá. - Oh, persze. Rendben. – hajolt meg főnöke előtt és kissé szomorkásan hátrált kifelé az irodából.
Wonho már majdnem megörült, hogy az elmúlt két hétben talán ma végre időben végezhetett volna a munkával és az egész délutánját otthon tölthette volna a párjával. De számításait ismét keresztbe húzták.
- Szia, édesem – szólt szomorkásan a telefonjába a megbeszélésre menet Wonho. - Szervusz, drágám. Mi újság? – érdeklődött vidáman a vonal másik végén Takuya. - Kicsit később érek haza, mert helyettesítenem kell Yongseokkiet egy megbeszélésen. Nagyon haragszol? – kérdezte bánatos mégis aranyos hangon. - Már miért haragudnék, kicsim? – nevetett fel jóízűen a fiatalabb. – Végezd csak a dolgodat én pedig várlak haza. - Biztos? - Biztos! Én is nem régen értem haza. Így legalább lesz időm valami finomat készíteni. Ne aggódj. Vigyázz magadra! - Köszönöm! – sóhajtott kissé megkönnyebbülve az idősebb. – Sietek nagyon!
A tárgyalás simán ment, szerencsére nem házsártoskodtak már az átírt változat kapcsán semmivel sem. Olyannyira megtetszett az átírt cikk az állatkereskedés vezetőjének, hogy megajándékozta az íróját egy kedves kis állattal így az ünnepek alkalmából. Az egyetlen probléma, ami közbejött az pedig az volt, hogy Yongseok allergiás a macskák szőrére. Wonho a buszmegállóban állva, kezében a kis csöppséggel próbált gazdát keríteni a jószágnak ám a sokadik telefonhívás után is sikertelen küldetésnek bizonyult az övé.
- Vissza nem vihetlek – magyarázott a karján pihenő kisállatnak. – Sangmin sem hajlandó befogadni, az utcáról pedig szó sem lehet! Na, most mit csináljak veled, te drága? – nézett kérdőn farkasszemet a macskával. – Na ne… pedig más választásom nem igazán van – húzta el a száját és körülnézett a megállóban, mintha már nem lenne mindegy, hogy hülyének nézik, amiért egy kismacskával beszélget. – Olyan kis édes vagy. Takunak biztosan tetszenél – vigyorodott el végül.
Tömegközlekedés helyett ezúttal a gyaloglást választotta Wonho. Kabátja alá rejtette el a hideg elől legújabb barátját és úgy haladtak egyenesen hazafelé. Bő fél óra séta után már az apartmanjuk ajtaja előtt álltak. Még egy halk, utolsó eligazítás megtörtént a jószág részére, majd együtt beléptek a lakásba.
- Megjöttünk! – kiáltotta el magát vigyorogva direkt hangosan hangsúlyozva a többes számot, miközben cipőjét rugdosta le magáról. - ’Tünk? Indokolt a többes szám vagy csak nyelvbotlás? – sétált ki a konyhából Takuya. - Gyere és döntsd el magad! – kacérkodott huncutul párjával Wonho. - Kis huncut! – ölelte magához kuncogva párját üdvözlésként ám mellkasa valami furcsa dologgal találkozott.
Mielőtt még rákérdezhetett volna a dologra, halk dorombolást és nyávogást hallott párja felöltője alól. Kíváncsian csillogó szemekkel lépett hátrébb egy fél lépést és úgy vizsgálta a jelenséget.
- Meglepetés? – húzta szét kissé bizonytalanul a kabátját Wonho, ami alól egy édes kiscica fej kandikált kifelé. - Istenem, de cuki! – kapta ki azonnal a kezéből az állatot és a nappaliba sietett vele. - Örülsz neki? Tetszik? Maradhat? – követte Őket és kérdéseivel bombázta szerelmét. - Hát persze! – lelkesedett egyre jobban Takuya, miközben a cicát dögönyözte az pedig készséggel simult tenyerébe.
A kanapéra telepedtek mind a hárman és teljesen belefeledkeztek a játékba. A vacsora sem számított már, ami a konyhaasztalon állt kihűlve. A pár hetes jószág hihetetlenül élvezte a kényeztetést, amit a két férfitól kapott. Puha és fehér szőrét felváltva cirógatta két hatalmas tenyér, néha apró mancsaival pofozta őket, fetrengett az ölükben. Egyszerűen kiélvezte, hogy újdonsült gazdái minden figyelme az övé.
- Mi legyen a neve? – tette fel váratlanul a kérdést Wonho. - Hm… - nézett körbe tanácstalanul Takuya a lakásban. – Hópehely! – vigyorodott el, ahogy tekintete az ablakra szegeződött és meglátta, hogy kint esik a hó. – Legyen Hópehely a neve – javasolta, mosolyogva visszafordulva párjához. - Ez tetszik. Neked is tetszik, Hópehely? – simogatta meg a kismacska buksiját, mire az vékony hangján nyávogott egyet. - Azt hiszem, ez igent jelent – ölelte magához Takuya Wonhot és a fejére adott egy puszit, majd az új családtagjukat is megjutalmazta egy hasonló gesztussal.
Nehéz.
Nehéz napokon keresztül, szó szerint megállás nélkül koncentrálni, odafigyelni
minden lépésre, nem hibázni, mert a felelősség a te válladon is hatalmas egy csapatban,
és ha rontasz, mindenki ront. Minden visszatérésnél ez a helyzet, legyen az
koreai vagy japán. De talán a japánnál még jobban oda kell figyelnünk. Hálát
adok az égnek, meg a szüleimnek, hogy olyan adottságokkal rendelkezem, ami
kissé megkönnyíti a dolgomat. Azonban hiába tanulok könnyen, a ránk nehezedő
nyomást és lelki terhet nehéz figyelmen kívül hagyni.
Minden
esetre a forgatás már lassan harmadik órája zajlott, mire sikerült befejeznünk
a napra kitűzött feladatainkat. Fáradtan dobtuk le magunkat a monitor elé a
székekre, hogy még egyszer utoljára visszanézhessük a nyers felvételeket.
Legközelebb már csak a kész klippel fogunk találkozni. Oh de jó is lenne, ha
már ott tartanánk!
- Huh, ez kemény
menet volt! - fújta ki magát Minho, mikor az öltözőbe értünk.
- Nekem mondod?
Sajog mindenem! - nyafogtam.
Ilyenkor
mindig nagyon hisztis tudok lenni. Én nem akarok a srácok agyára menni... De ha
nem alszom eleget, mindig ez van. Csoda, hogy még bírják idegekkel.
- Szerintem nem volt
olyan vészes. Én élveztem - csatlakozott hozzánk Taemin, fáradt mosollyal az
ajkain.
Persze,
hogy neki tetszett a forgatás, hiszen most a táncos részt vettük, aminél Ő
mindig kitűnően teljesít, hiszen imádja. Tudom jól, hogy tele van energiával,
mivel fiatal és bár nagy árat fizetett érte, de azt csinálja, amit szeret,
akárcsak itt bárki közülünk. Ezért nem csoda, hogy irigylésre méltó lelkesedése
apadhatatlan.
Magamban
puffogva, duzzogva ücsörögtem a helyemen, meztelen felsőtesttel, kigombolt
farmerral, törölközővel a fejemen. Néha már saját magamból elegem van, amiért
ennyire nyűgös tudok lenni. Épp a lábaimat fájlaltam, mikor hallottam, hogy az
öltözőajtó ismét nyitódik.
Két
legidősebb társunk utoljára érkezett meg hozzánk. Jinki Taeminnel viccelődött
valamin. Őszintén szólva nem figyeltem, hogy min, teljesen megbabonázott
leaderünk gyöngyöző kacagása és jókedvtől sugárzó arca. Még egy ilyen hosszú és
nehéz nap után is képes vidám lenni pedig biztosra veszem, hogy neki is mindene
fáj, éhes és fáradt és még ezer meg egy minden más... Hihetetlen önző mód sosem
veszem észre, hogy Ő mennyit dolgozik velünk és értünk. Mindig csak a magam
problémái miatt nyavalygok, mikor Ő biztosan sokkal több nehézségen megy
keresztül. Most is ez lehetett a helyzet.
Ábrándjaimból
Jonghyun hangja szakított ki.
- Kibummie.... Tudsz
jönni egy kicsit? - kérdezte finoman.
- Mit akarsz? -
morogtam.
- Hé, én szépen
szóltam! - fújta fel arcát mérgesen.
- Jóh - sóhajtottam.
- Bocsi... - ráztam meg a fejem és levettem róla a törölközőt. - Mit óhajtasz, szép
herceg? - gúnyolódtam.
Valóban
több tisztelet érdemelne és egyáltalán nincs szándékomban bántani, viszont
ilyenkor még én magam sem tudom kezelni a bennem lakozó, durcás dívát.
- Borzasztó vagy...
Már rád férne egy kis alvás - jegyezte meg.
- Én is ezt mondom
már egy ideje - sétáltam közelebb hozzá kelletlenül. - Na, mondjad.
- Nem itt... gyere -
fogta meg a karom és finoman kihúzott az öltözőből egészen egy kisebb zugig,
ahol senki sem vett minket észre. Épp, hogy csak időm volt magam összegombolni és
beteríteni a törölközővel.
- Szóval? -
kérdeztem rá kíváncsian.
- Szóvaaal... -
harapta be alsó ajkát hyung.
- Jjong... fáradt
vagyok, kérlek, gyorsan mondd - sürgettem kissé türelmetlenül.
- Jó rendben. Szóval
az van, hogy... Minnievel most leszünk ezer naposak. Tudod jól, hogy mennyi
mindenen mentünk már keresztül, mire végre sikerült... szóval, hogy egymáséi
lehettünk. Ez nem igazán valami kerek évforduló.... mégis ki az a balek
manapság, aki számolja a napokat?! - nevetett fel saját ügyetlen helyzetén. -
De nekem Ő nagyon sokat jelent. Én... ezért.... Szóval meg szeretném neki
hálálni valamivel azt, hogy az enyém lett. Meg akarom lepni. És már túl vagyunk
néhány fordulón. Nem tudom, mivel nyűgözhetném le - magyarázta.
- Oh, ez édes -
mosolyodtam el halványan.
Igazán
meghatott a figyelmessége és őszinte szerelme Taemin iránt. Irigykedem.
- Tudnál segíteni?
- Eddig még semmi
ötleted sincs?
- Nem igazán -
hajtotta le a fejét.
- Nos... -
gondolkoztam el. - Azt javaslom, hogy azért ne olyan hatalmas ajándékot adj
neki. Mert akkor nem lesz mit elsütnöd később, kerekebb évfordulókra. Valami
kis apróságot adj neki. Olyat, ami sokat jelent a számára. Olyat, amiről Te
jutsz az eszébe és mindig nála lehet. Valami kis ékszert, azokat úgyis szereti.
Meg egy romantikus este, és minden elintézve - mosolyogtam rá biztatóan.
- Nincs mit. Légy
ügyes - veregettem vállon. - Imád téged, ne rontsd el!
- Igyekszem.
Tényleg. Nagyon - szusszant egy nagyot.
- Na de most irány
haza, mert a puha ágyikóm már nagyon vár! - mondtam dallamosan, hangosan. -
Három kerek napja nem látott! Biztos hiányzom neki... Meg a plüssmacimnak... -
sóhajtottam, majd visszaballagtam az öltözőbe.
Kicsit
irigyeltem Taemint és Jonghyunt. Olyan aranyosak együtt. Én mindig is láttam
rajtuk, hogy valami különleges vonzalom van köztük. Sosem vetettem meg Őket
ezért. Nagyon örülök, hogy annyi minden után végül együtt vannak és boldogok.
Igazán jó ezt látni.
Csak...
nekem is hiányzik ez a fajta boldogság. Hogy valaki mellettem legyen, úgy...
Mert imádom a fiúkat, de tényleg. Ők a családom. A rajongóinkért pedig
egyenesen oda vagyok. És persze rengeteg barátom is van, akikért a tűzbe is
bemennék. De... nincs olyan, aki szerelemből szeretne... Úgy érzem, már eleget
foglalkoztam a karrieremmel, mások véleményével. Itt lenne az ideje az
érzéseimet előtérbe helyezni. Ez egy kicsit megrémiszt.
Már
tini korom óta tisztában vagyok azzal, hogy nem csak a lányok, de a fiúk is
felkeltik az érdeklődésemet. És ezen a tény, hogy szinte csak fiúkkal
összezárva nőttem fel, cseppet sem segített. Viszont az évek során megtanultam
profin kezelni a dolgot és a pletykák ellenére a legkisebb szikráját sem
mutatni a nyilvánosságnak az igazi identitásom felől. Jól esik titokzatosnak
lenni, folyamatos görcsben és mozgásban tartva a közönséget. Élvezem látni,
hogy felemészti őket a kíváncsiság és élnek-halnak valami friss pletykáért.
Ezért sem zavartattam magam sosem, mikor bizonyos időközönként valaki feldobta
a témát a sajtóban, hogy meleg lennék. Nem szeretem, ha a magánéletemen
csámcsognak, sőt, kifejezetten utálom, viszont megvan a módja, hogy ezt hogyan
lehet és kell kezelni. Ezért egy pillanatig sem aggódtam, adtam néhány
interjút, amiben megmagyaráztam, hogy én tökéletesen hetero vagyok és hagytam
menni a témát. El kell engedni, különben az embert felőrli. És úgyis csak az
számít, hogy Te és a hozzád közeliek tudják az igazságot.
Viszont
ennek a magabiztosságnak és büszkeségnek sajnos a hátulütőjét is megélem.
Sokszor úgy érzem, hogy hiába csinálom azt, amit szeretek, mégis boldogtalan
vagyok és nagy valószínűséggel majd egyedül halok meg. Mert az ember lehet
munkamániás és karrierista egész életében, boldogan, de mégis... idősebb,
gyengébb korára pár nélkül maradni szörnyű érzés lehet.
És
bár a barátaim mind tudják, hogy milyen vagyok, ennek ellenére nem taszítottak
el maguktól. Velük igazán megfogtam a jó Isten lábát. Örülök, hogy nem bántanak
érte, sőt inkább támogatnak. Woohyun például az utóbbi időben egyre többször
nyüstöl amiatt, hogy végre lazítsak egy kicsit és úgy igazán foglalkozzam
magammal. Értem is én, hogy hova akar kilyukadni, mégis mondani sokkal
egyszerűbb, mint belevágni.
Viszonylag
sok kapcsolatom volt már, de egyiknél sem éreztem azt a bizonyos pluszt vagy
úgy egyáltalán bármit. A legtöbb csak a testiségről szólt. Lelki társra nem
igazán vágytam, hiszen a barátaimmal mindent megosztottam, és ha valami igazán nagydologtól
szenvedtem egy ember bizonyos, hogy mindig mellettem állt. Jinki egy pillanatra
sem engedte el a kezem.
Mély gondolataimból is
az Ő érintése hozott vissza a valóságba. Puha ujjai finoman szaladtak fel s alá
karomon, miközben megszólított.
- Bummie. Nem jössz? Itt van már az autó értünk.
- Áh, de, köszönöm! – mosolyogtam rá szélesen és
táskámat vállamra kapva követtem.
Hiába látszott rendeződni a dolog a bandában mindenki között, még hetekkel később is a stressz és kapkodás árnyékolta be napjainkat. Ennek példájául éppen most is hallani lehetett, ahogy Kihyunnie hyung egyik pillanatban még Hyungwont keltegeti, a másikban pedig Wonho hyungot és Kukungiet teremti le, amiért játék helyett nem pakoltak el a nappaliban.
Csendesen majszoltam a diétás reggelimet a konyhában Minhyuk hyung társaságában.
- Kezdődik - motyogta a bajsza alatt a tányérjába bújva Minhyuk, arra utalva, hogy ezúttal mi vagyunk Omma nyaggatásának a célpontjai.
- Hey srácok! Miért nem segítetek nekem egy kicsit?! Nézzétek ezt a halom mosatlant - mérte végig hatalmas szemekkel a mosogatóba beborogatott szennyes edények sokaságát, majd frusztráltan mordulva túrt hajába.
- Nem az enyém - felelte röviden, rizzsel teli szájjal Minhyuk hyung.
- Nem is az enyém, omma - követtem példáját, hátha ezzel megússzuk a piszkos munkát.
Azt tudtam, hogy Minhyuk és Hyungwon hyungok kerülik a leginkább a házimunka minden formáját. Viszont én eddig mindig rendesen megcsináltam a dolgom. Jó, egyszer-kétszer kellett csak szólni érte. Viszont néha én is kihagyhatok. Nem?
- Tiétek, nem a tiétek, együtt használjuk ezeket, nem?! Ezek mind csak az enyémek? Én vagyok az egyetlen, aki ebben a lakásban él? - láttam, hogy kezdi elveszteni a türelmét Kihyun hyung és a fáradtság is úrrá lesz rajta már korán reggel.
Éppen ezért én már álltam is volna fel, hogy a mosogatóhoz lépve kezdjek bele a takarításba, de Minhyukkie hyung hangja megállított.
- D-de minek mossam el, ha nem is én ettem belőlük? - siránkozott.
Időm sem lett volna már megállítani a kitörő vulkánt.
- Lee Minhyuk! Nem mondom el még egyszer, hogy állj neki most azonnal a mosogatásnak! - emelte fel hangját Kihyun hyung.
- Jól van már, omma. Nem kell azért kiabálni... - nyelt egy nagyot az idősebb és sóhajtva beállt mellém a mosogatóhoz.
- Nem vagyok az anyád, Minhyuk!
- Igen, persze omma - tette a hülyét társam, mire a fenekére egy jól irányzott rúgás volt a válasz.
Tőlem és Changkyuntól már megszokta, hogy anyánknak szólítjuk. És valamilyen szinten tisztában is van azzal, hogy a csapatban a vokál mellett ezt a szerepet is Ő tölti be. Mégis a vele egykorúaktól és persze az idősebbektől egyáltalán nem szívesen hallja ezt a megszólítást. És ahogy azt a fenti példa is jól mutatja, főleg Minhyuk és Hyungwon hyungok szeretik ezzel bosszantani.
- Nem érdekel hogyan, de a föld alól is kerítsed elő azt a gyűrűt! - utasította mérgelődve párját Jihoon. - Még mielőtt Seungcheol hyung megtudja... Ő nem lesz ilyen kegyes hozzád.
- Kegyes?! Majdnem leszakadt a karom és most tele van lila foltokkal. Ezt nevezed te kegyességnek?! - méltatlankodott Hoshi, kitérve az újabb csapások elől. - Oké oké keresem már na! - bújt duzzogva ismét az ágy alá.
- Addig nem megyünk ki a lakásból egy tapottat sem, míg meg nem lesz - jelentette ki határozottan Jihoon, majd magára hagyta párját.
Senkinek sem volt jó ez a helyzet. Sürgősen megoldást kellett találniuk, hiszen ez már nem játék. Lehet, hogy sokak számára csak egy ékszerről van szó, de nekik az életüket jelenti. Egy olyan jelkép ez, amely a családjukra, az igazi otthonukra emlékezteti Őket. Egy olyan egésszé formálja a fiatalokat, amely örökös és megbonthatatlan. Biztonságot nyújt nekik, tudják, hogy bármi is történjen, Ők mindig összetartoznak és mindig van hova menniük. Nem csak egymás családjai Ők, hanem egymás menedékei.
Hoshi is tudta ezt nagyon jól. A három vezető egyikeként pedig főleg tisztában volt ennek az egésznek a jelentőségével. Éppen ezért érezte magát nagyon bűnösnek, hogy sikerült egy ilyen kincset elhagynia. Mert persze, pótolni bármikor lehet. De az érzés már sosem lesz ugyan az. Nem beszélve a mérhetetlen szégyenről.
Miután Soonyoung hasa jelzett, hogy ideje lenne valamivel feltöltődni, nagyot szusszanva kelt fel az ágya mellől és a szekrényéhez lépett. Elővett egy jó hosszú hosszú ujjú pulóvert és kibattyogott a konyhába. Azért keztyűben mégsem akart odaállítani, annál feltűnőbb semmi sem lett volna.
- 'reggelt! - köszönt mosolyogva, igyekezve leplezni rossz kedvét.
- Szép reggelt, Soonyoung-ah! - köszöntötte vidáman, angyali mosollyal Jaeonghan, és utána a többiek is.
Fél perccel később egy adag reggelit is kapott maga elé, aminek nagy lendülettel látott neki de aztán három falatnál tovább nem bírta. Unottan piszkálgatta a tányérján a maradékot. Torkát erősen fojtogatta a bűntudat.
- Nem ízlik, vagy valami baj van? - érdeklődött finoman Joshua.
- De de finom. Csak már nem kérek többet - tolta félre magától a tányért.
- Rosszul érzed magad? Minden rendben? - kapta fel aggódva, anya üzemmódba váltva, tekintetét Jeonghan.
- Persze minden -
- Nem úgy volt, hogy ma délelőtt Jihoon hyunggal randira mentek? - vágott Hoshi szavába Seokmin. - Biztos azért vagy ideges - lökte finoman vállba, arcán mindentudó mosollyal társát.
- Nem... mi most nem. Ő szöveget akar írni. És nekem is dolgoznom kellene. Talán majd délután vagy máskor - magyarázkodott magához képest szokatlanul csendesen és higgadtan a főtáncos.
Senki nem firtatta tovább a témát, lassan újra megindult az élet a konyhában. Soonyoung azonban valaki különös tekintetét érezte magán. Elsötétedett, komor szemekkel nézett végig a társaságon és szinte azonnal találkozott is Mingyu idióta vigyorával.
- Hya Kim Mingyu - kezdte halk és mély hangon Soonyoung. - Mit bámulsz azzal az idióta foncsor tekinteteddel?! Van valami a képemen vagy mi ilyen mulatságos? - morogta frusztráltan.
- Nem. Igazán nincs semmi - felelte a fiatalabb továbbra is szélesen vigyorogva.
- Te nekem Te ne hazudjál! - nyúlt volna át az asztal felett Hoshi, hogy jól tarkón tenyerelje pimasz dongsaengjét de Seungcheol határozott hangja megállította.
- Hey hey! Megmondtam, hogy nem szeretem ha az asztalnál veszekedtek. Mingyu segíts Jeonghannak mosogatni. Most. Indíts - adta ki ellentmondást nem tűrve.
Soonyounghoz nem szólt bár látta rajta, hogy valami nincs rendben de úgy gondolta, ad még neki egy kis időt.
Amíg az utolsó dallam el nem halkult, Shownu és Kihyun összeölelkezve álltak a mosdóban. Érzelmi kimerültségük okán nem csak a szívük és elméjük ürült ki, de valahogy a szavakból és cselekedetekből is kifogytak. Csak szorosan egymásba kapaszkodva álltak és lassan ez idő alatt minden porcikájuk és minden rezdülésük összehangolódott. Elmélyülve hallgatták, ahogy lélegzetvételük ugyan abban az ütemben működik, valamint ölelésben összefonódott alakjuknak köszönhetően azt is érezték, hogy szívük egyre dobban.
- Hyung - szólalt fel halk és rekedt hangon, megtörve a kellemes csendet maguk között, Kihyun.
- Kihyun-ah - fordította szembe magával Hyunwoo a kisebbet, de nem engedte ki a karjai közül. - Ne haragudj rám - kért elnézést mélyen társa sírástól enyhén piros szemeibe nézve. - Sajnálom, hogy ilyen bután viselkedtem. Mindenkivel nagyon tapló voltam de főleg veled, aki igazán meg sem érdemelte. Szépen kérlek ha tudsz, bocsáss meg nekem és felejtsük el ezt az egészet. Van így is elég feszültség a bandában, nem kellene még ezzel is terhelnünk magunkat.
- Hyung... én - vett egy mély levegőt a fiatalabb és lassan fújta ki tüdejéből. - Te se haragudj rám, kérlek. Még soha nem jöttem így ki a sodromból... Nem tudom, mi üthetett belém. Talán csak túlságosan is fáradt vagyok - adta meg elgyengülve a magyarázatát.
Mindketten érezték, hogy emögött több van szimpla fáradtságnál, hiszen túl voltak már egy-két nehézségen, visszatérésen és mi egyében, mégsem mondtak egy szót sem. Nem volt rá szükség. Tudták és érezték egymás rezdüléséből, hogy valójában mi a helyzet. Arra is számítottak, hogy ez sokáig nem maradhat és nem is marad megbeszéletlenül, viszont még mindig nem volt sok erejük és elegendő lélekjelenlétük egy komolyabb beszélgetéshez.
- Semmi baj, Kihyun-ah - simított egyik kezével a fiatalabb arcára, másikkal derekára és enyhén elmosolyodva húzta közelebb magához, Shownu.
Mellkasuk összeért, ismét érezhették szívük azonos ritmusát, mély lélegzetvételeiket. Újra megállt számukra az idő.
- Semmi baj, most már megpihenhetsz. Nálam megpihenhetsz - suttogta alig hallhatóan mégis határozottan a vezető és Kihyun homlokára nyomott egy hosszú és szeretetteljes csókot.
Soonyoung szemeit dörzsölgetve ébredezett a kintről beszűrődő zajokra.
- Neked kellett volna kivinni a szennyest - ült le mellé az ágyra morcosan Jihoon.
- Neked is csodálatosan szép jó reggelt édes tündérem - ölelte át hátulról párját és mosolyogva puszilt nyakába. - Miért vagy ilyen morcos ezen a gyönyörű reggelen? - simított végig orrával társa nyakán.
- Vajon miért?! Lefekszem hajnali négykor, aztán három órával később egy idióta óriás kelt azzal, hogy adjam oda neki a piszkos ruháinkat. Fáradt vagyok, még aludni akarok - nyafogott tudtán kívül is édesen a kisebbik, mire Hoshinak levakarhatatlan vigyor ült az arcára és csodálva figyelte az ölében fészkelődő kismacskát.
- Gyere, feküdjünk még vissza - húzta fel magához teljesen az ágyra a táncos és összebújva pihentek.
Jihoon Soonyoung kezeivel játszadozott, ahogy az igazi kismacskák is szokták. Karjain végigfuttatta vékony és kecses ujjait, tenyerébe körszerű mintákat rajzolt, ujjait összehajtotta majd kicsomagolta tenyeréből és végül egy-egy puszit nyomott a kézfejeire. Hoshi teljesen megbabonázva figyelte szerelmét.
Sosem értette, hogy hogyan képes egyik pillanatról a másikra átváltani egy házsártos vénemberből egy szelíd kisállattá. Minden esetre ezt saját érdemének tudta be, hisz más társai körül sosem látta ilyennek viselkedni. Ezért szívét nem csak meleg szeretet hanem büszkeség is eltöltötte. És bár a többiek nem szerették ha Woozi cukiskodással próbálkozik, Ő pontosan tudta, hogy milyen az igazán édes Jihoon.
- Soonyoung... - szólította meg halkan a semmiből.
- Hm?
- Hol van a gyűrűd? - nézett fel rá nagy szemekkel Jihoon.
- A gyűrűm? - vigyorodott el és az ágy melletti éjjeliszekrényhez nyúlt, szemét egy pillanatra sem véve le az Ő egyetlen tündérkéjéről. - Hát itt - tapogatott végig a szekrényen de csak nem akadt a kezébe.
Odafordulva nézett végig a bútor tetején, majd kihúzta a fiókjait, beletúrt, kinyitotta az ajtaját, belenézett de semmi eredmény.
- N-nem tudom, hol van - fordult vissza halálra várt tekintettel Jihoon felé.
- Mi? Elvesztetted? - emelte meg a hangját.
- N-nem tudom... tegnap még megvolt... - pattant ki az ágyból és az ágy alá is benézett, a szekrény mögé de nem találta.
- Kwon Soonyoung! Hogy voltál képes elhagyni a gyűrűnket?! - kiabálta elfojtott hangon Jihoon és nem kímélve párját, azokat a karokat, melyeket néhány perce még oly' szeretettel telien cirógatott, most erős csapásokkal illette.
A csapat vezetőjét mindenki magára hagyta, egyedül maradt a rengeteg problémával, amit végtére is - ha belátja, ha nem -, de Ő maga okozott. Az általában jól megfontolt terveket kedvelő, igen előrelátó vezető most ebben a helyzetben nem tudott és talán nem is akart tisztán gondolkozni. Nem volt sok ideje a cselekvésre, így esze helyett a szívére hallgatott végre és spontán lépést tett. Nagyot fújva rontott ki a próbateremből és majdnem fellökve a társait viharzott a mosdóba, Kihyun vélt tartózkodási helyére.
- Kihyun kérlek hallgass... - szava torkán akadt, mikor a fiatalabbat a mosdókagylón görnyedve, könnyes szemekkel a tükörbe nézve látta meg.
Élete legfájdalmasabb pillanata volt ez - főleg tudva azt, többé kertelés és menekülés nélkül szembenézve a valósággal -, hogy számára a földön létező legangyalibb teremtés miatta szenved. Bár Kihyun sötét íriszeiben nagy részben nem a szomorúság csillogott, hanem a keserűség és harag valamint egy jókora adag fáradtság, Hyunwoo mégis felelősnek érezte ezért magát.
Halkan és lassan szívta tüdejébe a levegőt aztán ugyan így engedte ki, közben az alacsonyabb felé téve meg lépéseit. Kihyun gyorsan hideg vízzel megmosta az arcát és megtörölgette, hogy összeszedettebben tudjon szembenézni társával.
- Hyung. Kérlek, most hagyj... - Őt is félbeszakították viszont ezúttal nem a belsőt marcangoló érzések, hanem egyik kedves társuk hangja. Méghozzá a hangszórókból.
~ És a mai, ismét a szerelmesek délutánja - kezdte vidáman Jooheon. Teljes beleéléssel és lelkesedéssel. Kár, hogy mosdóban lévő társai annyira ezt nem érezték át és nem tudták díjazni a kialakult helyzetet. - Éppen ezért most egy csodaszép örökzöld slágert játszok le nektek. Ezt a dalt sok hallgatónk kérte, többek között Minyhuk nevű felhasználónk, ezzel a rövid ámde velős üzenettel: "Jöjjetek már össze baszki!" Khm... Hm... Igen, akinek kell, az biztos érti - célozgatott egy torokköszörülés után. ~
- Megölöm!!! - rohant az ajtóhoz Kihyun de a zár nem engedte a kijutást. - Ez meg mi?! - háborgott tovább, idegesen rángatva a kilincset. Ekkor már Shownu is csatlakozott hozzá, és hangosan dörömbölt az ajtón.
- Srácok, engedjetek ki! Ez nem vicces - mondta finoman.
- Nem vicces?! - meredt rá Kihyun. - Csak ennyit vagy képes mondani?! Nem vicces?! - hüledezett, majd visszafordult a fa laphoz és a kilincs rángatása közben vállával az ajtónak feszült de az csak nem engedett továbbra sem.
Őrjöngve, könnyes szemekkel próbált kijutni a helyiségből. Igazából maga sem tudta, miért ez a dühroham. Csak menekülni akart a fojtogató légkörből, egy várhatóan kínos beszélgetés elől, csak a haragját próbálta kitölteni azon az ajtón.
~ - Lim'96 nevű felhasználónk is szintén itt üzent szüleinek: "Omma, ne félj Appától, Appa Te pedig legyél végre bátor!" Oh ez milyen édes kis üzenet - jegyezte meg, mosolygós és izgatott hangon. ~
- Ördögfajzatok! Hát ezt érdemeljük mi?! - szipogta haragosan Kihyun, még mindig az ajtót ütögetve, fokozatosan lelassulva és egyre erőtlenebbül.
Hyunwoo mögé lépve, vállait finoman megfogva próbálta megnyugtatni, kissé elhúzni az ajtótól és magához ölelni. Kihyun viszont nem hagyta ezt. Már nem tett olyan heves mozdulatokat, mint azelőtt, egyszerűen kimerült, nem volt hozzá elég ereje. Azonban kellemetlenül érezte magát, zavarta, hogy férfi létére ilyen megalázó helyzetbe került ráadásul pont Shownu előtt. Úgy érezte, ezzel minden büszkesége porba hullt.
Finoman mocorgott az idősebb karjai közt de a másik nem engedte. Szorosan, mégsem erőszakosan és sértően tartotta Őt erős karjaiban. Védelmezve és nyugtatva ölelte Őt hátulról, cseppet sem fojtogatóan vagy összeroppantva törékeny lényét.
~ - Ebben a dalban minden benne van, ami a szerelmet jelenti, a kezdet és a vég, mély érzések és őszinte szerelmes vallomás, közhelyek nélkül. Szóljon hát John Legend All of me című száma. ~
A Nap lágy sugaraival finom melegséget hozott a dormba. Ebben a kellemes környezetben kinek könnyebben, kinek nehezebben ment az ébredés.
- MOSÁS! MA MOSÁS VAN! TEGYÉTEK KI A SZENNYEST! - harsogta a nappali közepén körbefordulva Mingyu.
Egyáltalán nem tartozott a szíve csücskéhez a takarítás, főleg nem a mosás - más piszkos holmijait fogdozni, kiválogatni, aztán ha ne adj' Isten összekeveri az egyiket a másikkal, még Őt ordítják le... - de más nem végzi el. Ez már a mindennapok része.
- Ne ordibálj! Eszednél vagy?! - csapta tarkón a fiatalabbat Seungcheol, majd kezében egy bögre kávéval a kanapéra ült.
Mingyu fejét fogva sétált a szobák felé, hogy összeszedje a mosnivalókat.
Az Ő szobájuk ajtaját éppen érkezése előtt csukta be Minghao a földön egy nagy határ ruhát hagyva maga után. Mingyu összekaparta őket és teli öllel ment tovább az oroszlán barlangjához. Félve, remegő kezekkel kopogott be, hogy elkérje a szennyest.
- Szépséges jó reggelt, édes drága egyetlen jó Woozi hyung. Nem haragudnál meg ha bátorkodnék elkérni a piszkos ruháitokat, hogy aztán tisztán visszahozhassam majd? - adta elő mézes-mázos hangon, ám gyomorideggel.
Az ajtó lassan nyílt ki, előbukkanva mögüle egy igen elhasznált kinézetű, meggyötört Jihoonnal.
- Nesze - nyomta a magasabb ölébe a ruhahalmot.
- Kutyának meg tessék? - fintorogva jegyezte meg Mingyu és már állt is volna tovább. Volna.
- Még egy megjegyzés, és Te is ki leszel mosva a ruhákkal együtt - motyogta sötét tekintettel a főénekes.
- Igen hyung - rebegte el Mingyu ijedtében és már tényleg sietett is tovább.
- Nem is értem, miért kell minden héten ugyan azt a cirkuszt lerendeznetek Jihoonnal - csevegett vidáman Jeonghan, míg kezében egy nagy adag ruhával segített Mingyunak a fürdőbe cipelni a mosandót.
A fiatalabb nem válaszolt csak egy vállrántással és nekiállt a ruhákat válogatni.
Jihoonnal mindig nehéz bánni. Azt meg lehet szokni, hogy hangulatingadozásai vannak, de azt nem lehet sosem kiszámítani, hogy épp mikor merre ingadozik.
Magára maradva a bűzölgő kupacok között csoportosított színek, anyagok és szennyezettség szerint. Ilyenkor mindig van elég ideje elgondolkodni az élet értelmén és más magasztos gondolatokon is.
Rutin szerűen, unottan nyúlkált minden pulóver és nadrág zsebébe átnézni, hogy esetleg nem maradt-e bent zsebkendő, fülhallgató vagy bármi más egyéb dolog, ami nem barátja a gépi mosásnak. Egy ilyen alkalom során egy széles zseb mélyén rátalált egy olyan kincsre, amely valakinek nagyon hiányozhat ha keresi, egy olyan kincsre, ami valakinek az életét jelentheti.
Mingyu már az ágyában feküdt, szobatársaira várva, hogy befejezzék az esti rutinjukat és együtt nyugovóra térhessenek. Lefekvés előtt még telefonján felnézett a közösségi oldalaira, sőt még egy selcat is feltöltött, hogy megköszönje a rajongóinak a fantasztikus napot.
Nem hiába, azonnal sorra érkeztek is a kedvelések és hozzászólások. A visual már teljesen hozzászokott ezekhez. Mégis, hogy közelebb érezhesse magát a rajongóihoz és persze még inkább megdobogtassa a szívüket, próbált kapcsolatot is tartani velük. Így néhány szerencsés fan még választ is kapott tőle.
"AHCSKSORBYLOEIDBEMAPLOQWJXI OMFG KÉRLEK VEGYÉL EL FELESÉGÜL, ÍGÉREM BOLDOGGÁ FOGLAK TENNI!" - írta az egyik névtelen rajongó.
- A macskád végigszaladt a billentyűzeten, vagy mi? Jézus... - motyogta fintorogva, majd egy sóhaj kíséretében válaszolt is.
"Azt kívánom, bár megtehetném, édes." - küldte a válaszát néhány szívvel megtoldva.
- És idén az év "fake-ass bitch" díját Kim Mingyu nyerte - jelentette be ünnepélyesen mégis mosolyogva Wonwoo.
- Hyung! - kapott szívéhez meglepetten a magasabbik. Észre sem vette, hogy szeretett hyungja már egy ideje befészkelte magát mellé az ágyba és azt figyelte, hogy mit csinál.
Wonwoo csak egy gyengéd arc simogatással zárta le a dolgot és magához vette könyvét, hogy még lefekvés előtt pár sort elolvasson. Mingyu figyelmét újra mobiljának szentelte, mosolyogva, boldog szívvel olvasta, hogy mennyien szeretik és támogatják.
- Ezt most már tedd el szépen és aludjunk - vette ki kezéből a készüléket az idősebb, miután Minghao is megérkezett és Junhui mellé ágyba bújt.
Ő maga is félretette könyvét, megdörzsölte fáradt szemeit és Mingyura várt, hogy aludjanak. Jó éjszakát kívántak egymásnak a szobatársak, halk fészkelődés töltötte be a szobát, ahogy mindannyian keresték a legkényelmesebb pózt az elalváshoz.
- Jó éjt, Wonu Hyung - oltotta le az utolsó égve maradt lámpát is átnyúlva Wonwoo felett, majd az idősebb arcára nyomott egy puszit és hátulról magához ölelve aludtak el.
- Kő, papír, olló! - sokadik alkalomra csendült fel az ismert játék szövege, tizenhárom ököllel a magasban. Végül újabb próbálkozás után megszületett az eredmény.
S.Coups, Hoshi és Woozi.
- Srácok ne már! Játsszuk újra! - nyafogott a mindig mosolygós főtáncos de úgy tűnt hisztériája süket füleket talált meg, mivel a csapat lassan kezdett szétszéledni a lakásban.
- Én ugyan nem maradok itthon - jegyezte meg aranyosan puffogva, kezeit mellkasa előtt összefonva Jihoon.
- Legyetek felelősségteljes vezetők és vállaljátok a takarítást - vetette oda csipkelődve Mingyu majd lepacsizott Wonwooval és a szobájukba szaladtak.
- Hya! Kim Mingyu! Meg ne várd, míg utánad megyek! - ordította utána Seungcheol.
Miután mindenki összeszedte a holmiját, elköszöntek a három vezetőtől és a próbatermek felé indultak.
Hárman felosztották egymás között a dormban a teendőket. Soonyoung feladata volt a fürdő rendberakása a szennyes mosása, valamint a szemét levitele, Seungcheol a nappalit és a szobákat takarította, míg Jihoon valami egyszerűt de laktatót főzött majd a konyhát kitakarította.
- Hannie drágám, jól viselkednek a gyerekek? - érdeklődött Coups az ágyon kifeküdve videóhíváson keresztül.
- Persze. Ne aggódj, minden rendben van nélküled is, teljesen a kezemben tudom tartani a dolgokat - mosolyodott el angyali ártatlansággal Jeonghan.
- Főleg Seungcheol hyung "dolgait"! - kiabálta bele a beszélgetésbe szemöldökét húzogatva Seokmin.
- Ez fájt... - kapott a szívéhez bánatosan, ignorálva DK hozzászólását. - Ezek szerint nincs is rám már szükségetek - nézett a kamerába szomorúan a hatalmas szemeivel a vezető.
- Dehogynem! Tiszta legyen ám a dorm! Minden csillogjon-villogjon, sehol egy porszem! - utasította dívásan Seungkwan.
- Ehey! Mi vagyok én? A bejáró nőtök? Több tiszteletet. Különben is ha mindig mindenki rendesen elpakolna maga után, nem lenne ekkora disznóól a lakásban! - jegyezte meg.
- Kicsim - karolta át hátulról Soonyoung Jihoont.
Az alacsonyabbik a mosogató előtt állt és épp az utolsó darabokat tisztította, mikor párja meglepte.
- Megijesztettél - motyogta alig hallhatóan a főénekes.
- Ne haragudj - mosolyodott el Soonyoung és arcát Jihoon nyakába fúrva szívta be a fiú kellemes illatát, majd megpuszilta.
- Végeztél?
- Mm. A szemét házon kívül, a fürdő ragyog, a többit pedig a mosógépre hagytam - kuncogott és finoman megharapta Jihoon nyakának hamvas bőrét.
- Soonyoung! - szólt rá határozottan a kisebbik.
- Igen, édes? - incselkedett tovább Hoshi.
- Hívj még egyszer így, és az volt az utolsó szavad - szűrte fogai közt a fenyegetést Woozi.
- Miért, édes? Nem tetszik? Pedig szerintem nagyon is passzol rád ez a becenév, olyan kis cuki vagy, Hoonie.
Ha akarta volna sem tudta volna tovább folytatni a kis huncut játékát a táncos, mivel az arcában egy marék mosogatóhab landolt.
- Hya! Lee Jihoon! - kapott azonnal szemeihez Soonyoung. - Ezt még megbánod! - tapogatta ki a mosogató szélét vigyorogva majd markába vett egy jó adag habot, amit azonnal a menekülő hajába kent. Derekánál fogva kapta el a kisebbet és a birkózásuk közepette nem csak magukat de az egész konyhát összekenték a piszkos mosogatóhabbal.
- Srácok, végez... Te jó ég! - Seungcheol hatalmas szemeket meresztve kapott arcához. - Éreztem én, hogy nem veletek kellene itthon maradnom... - csóválta meg a fejét. - Menjetek zuhanyozzatok le. Külön. Aztán tegyétek rendbe a konyhát. Együtt. Mielőtt a többiek hazaérnek - utasította rendre Őket a leader.
- Ez kész kabaré - kacarásztam kifelé menet a próbateremből. - Egy. Kettő. Három - számoltam angol nyelven, teljesen nyugodtan megállva a folyosó közepén, mire Hyungwon hyung csak értetlenül nézett rám.
Tényleg nem is telt bele három másodpercnél többe és mögöttünk Shownu hyung valósággal úgy tépte fel az ajtót és engem majdnem fellökve viharzott el mellettem. Győztesen vigyorogva néztem végig barátaimon, majd a mosdó felé vettem sietős lépteimet Hyunwoo hyung után.
- Ugye tudod a dolgod? - pislogtam kacéran, kihívóan Jooheon felé, Ő pedig csak válaszul szélesen vigyorogva, határozottan bólintott.
Annyira szeretem, mikor mosolyog. Imádom, hogy a szemei édes kis holdacskákat formálnak, arcán pedig megjelennek jellegzetes gödröcskéi. Ilyenkor olyan elbűvölő és csak sugárzik belőle a vidámság és szeretet.
- Mit terveltetek ki? - vonta össze rosszat sejtően szemöldökét Hyungwon hyung.
- Mi? Kitervelni? Ugyan... - nevettem el magam. - A helyzet teljesen adta magát. Van két szerelmes ugyanakkor teljesen vak ember, valamint adott két csintalan Maknae. A többit rakd össze, hyung - kacsintottam rá, miközben ráfordítottam kulccsal a zárat a mosdó ajtaján.
- Ugye most nem azt akarod mondani, hogy bezártad Őket? - meredt rám hitetlenül. - Eszednél vagy? Szerintetek komolyan ez a megoldás? - fortyogott mellettem Hyungwon.
- Nem tudom - vontam vállat hanyagul. - Én nem a megoldást kerestem. Azt nekik kell megtalálni. Én csak egy kicsit besegítettem - vigyorodtam el, majd meg is hallottuk Jooheon hangját a hangszórókból.
~ És a mai, ismét a szerelmesek délutánja - csengett vidáman Honey hangja. Mintha egy rádió műsort vezetne. - Éppen ezért most egy csodaszép örökzöld slágert játszok le nektek. Ezt a dalt sok hallgatónk kérte, többek között Minyhukkie nevű felhasználónk, ezzel a rövid ámde velős üzenettel: "Jöjjetek már össze, baszki!" Khm... Hm... Igen, akinek kell, az biztos érti - célozgatott egy torokköszörülés után. - Lim'96 nevű felhasználónk is szintén itt üzent szüleinek: "Omma, ne félj Appától, Appa Te pedig legyél végre bátor!" Oh ez milyen édes kis üzenet - jegyezte meg, mire szélesen elvigyorodtam. - Ebben a dalban minden benne van, ami a szerelmet jelenti, a kezdet és a vég, mély érzések és őszinte szerelmes vallomás, közhelyek nélkül. Szóljon hát John Legend All of me című száma. ~
- Az agyam eldobom... - hallgatta vigyorogva a műsort Hyungwon hyung, közben már hallottam is a mosdó ajtaján dörömbölni a hyungokat.
Már másodszorra indult el a szám, mire Jooheon is visszaért hozzánk és a hyungok dührohama is csillapodni látszott.
- Na milyen voltam? - érdeklődött ragyogó arccal barátom.
- Csúcsszuper! - ugrottam nyakába. - Ha ennek nem lesz meg a hatása, akkor semminek... - forgattam meg szemeimet egy nagy sóhaj kíséretében.
- Ezek után biztosan lesz valami... - somolygott párom. - Most már csak a mosdóban hagytam bekapcsolva a hangszórót, fél óra múlva automatikusan kikapcsol. Nem a legromantikusabb leánykérés... - kuncogott - de legalább emlékezetes.
- Nos akkor a mi munkánk itt befejeződött - karoltam bele Jooheonba és Hyungwonba.
Az ajtóhoz lépve nagyon halkan, szinte nesztelenül fordítottam el a zárat, hogy ismét szabadok lehessenek.
- Innentől ha akarnak, úgyis kiszabadulnak - jegyeztem meg, és már tényleg hazafelé indultunk.
