Seventeen mini #5

- Nem érdekel hogyan, de a föld alól is kerítsed elő azt a gyűrűt! - utasította mérgelődve párját Jihoon. - Még mielőtt Seungcheol hyung megtudja... Ő nem lesz ilyen kegyes hozzád.

- Kegyes?! Majdnem leszakadt a karom és most tele van lila foltokkal. Ezt nevezed te kegyességnek?! - méltatlankodott Hoshi, kitérve az újabb csapások elől. - Oké oké keresem már na! - bújt duzzogva ismét az ágy alá.

- Addig nem megyünk ki a lakásból egy tapottat sem, míg meg nem lesz - jelentette ki határozottan Jihoon, majd magára hagyta párját.

   Senkinek sem volt jó ez a helyzet. Sürgősen megoldást kellett találniuk, hiszen ez már nem játék. Lehet, hogy sokak számára csak egy ékszerről van szó, de nekik az életüket jelenti. Egy olyan jelkép ez, amely a családjukra, az igazi otthonukra emlékezteti Őket. Egy olyan egésszé formálja a fiatalokat, amely örökös és megbonthatatlan. Biztonságot nyújt nekik, tudják, hogy bármi is történjen, Ők mindig összetartoznak és mindig van hova menniük. Nem csak egymás családjai Ők, hanem egymás menedékei.

   Hoshi is tudta ezt nagyon jól. A három vezető egyikeként pedig főleg tisztában volt ennek az egésznek a jelentőségével. Éppen ezért érezte magát nagyon bűnösnek, hogy sikerült egy ilyen kincset elhagynia. Mert persze, pótolni bármikor lehet. De az érzés már sosem lesz ugyan az. Nem beszélve a mérhetetlen szégyenről.

   Miután Soonyoung hasa jelzett, hogy ideje lenne valamivel feltöltődni, nagyot szusszanva kelt fel az ágya mellől és a szekrényéhez lépett. Elővett egy jó hosszú hosszú ujjú pulóvert és kibattyogott a konyhába. Azért keztyűben mégsem akart odaállítani, annál feltűnőbb semmi sem lett volna.

- 'reggelt! - köszönt mosolyogva, igyekezve leplezni rossz kedvét.

- Szép reggelt, Soonyoung-ah! - köszöntötte vidáman, angyali mosollyal Jaeonghan, és utána a többiek is.

   Fél perccel később egy adag reggelit is kapott maga elé, aminek nagy lendülettel látott neki de aztán három falatnál tovább nem bírta. Unottan piszkálgatta a tányérján a maradékot. Torkát erősen fojtogatta a bűntudat.

- Nem ízlik, vagy valami baj van? - érdeklődött finoman Joshua.

- De de finom. Csak már nem kérek többet - tolta félre magától a tányért.

- Rosszul érzed magad? Minden rendben? - kapta fel aggódva, anya üzemmódba váltva, tekintetét Jeonghan.

- Persze minden -

- Nem úgy volt, hogy ma délelőtt Jihoon hyunggal randira mentek? - vágott Hoshi szavába Seokmin. - Biztos azért vagy ideges - lökte finoman vállba, arcán mindentudó mosollyal társát.

- Nem... mi most nem. Ő szöveget akar írni. És nekem is dolgoznom kellene. Talán majd délután vagy máskor - magyarázkodott magához képest szokatlanul csendesen és higgadtan a főtáncos.

   Senki nem firtatta tovább a témát, lassan újra megindult az élet a konyhában. Soonyoung azonban valaki különös tekintetét érezte magán. Elsötétedett, komor szemekkel nézett végig a társaságon és szinte azonnal találkozott is Mingyu idióta vigyorával.

- Hya Kim Mingyu - kezdte halk és mély hangon Soonyoung. - Mit bámulsz azzal az idióta foncsor tekinteteddel?! Van valami a képemen vagy mi ilyen mulatságos? - morogta frusztráltan.

- Nem. Igazán nincs semmi - felelte a fiatalabb továbbra is szélesen vigyorogva.

- Te nekem Te ne hazudjál! - nyúlt volna át az asztal felett Hoshi, hogy jól tarkón tenyerelje pimasz dongsaengjét de Seungcheol határozott hangja megállította.

- Hey hey! Megmondtam, hogy nem szeretem ha az asztalnál veszekedtek. Mingyu segíts Jeonghannak mosogatni. Most. Indíts - adta ki ellentmondást nem tűrve.

   Soonyounghoz nem szólt bár látta rajta, hogy valami nincs rendben de úgy gondolta, ad még neki egy kis időt.