Megjegyzés: A novella a Hungarian Kpop Fanfics csoport Music Challenge kihívásának első fordulójára készült. A megadott dal Avril Lavigne - Give you what you like száma. Ajánlom olvasás előtt és alatt is hallgatni, remek zene. A novella Park Kyung szemszögéből íródott. Több, mint egy év kihagyás után ültem ismét billentyűzet elé. Kérlek osszátok meg velem véleményeteket. Kellemes időtöltést!
Seolhyun. Mérhetetlen gyűlölettel és undorral ejtette ki a nevet. Meg is ijedtem. Tudtam, hogy ez most más, mint a többi. Éreztem alkoholtól elcsukló hangjában a magányt és a kétségbeesettséget. Még sosem volt rám ekkora szüksége. Mégis, a vörösbor szédítő mámorának fátylán keresztül nem lehet igazat mondani. De Ő bizonygatta, erősködött.
„A barátom vagy, kihez forduljak, ha nem
hozzád. Ha megadod nekem, amire vágyok, akkor én is segítek rajtad. Tiszta sor.
Akkor nézzük üzleti szempontból. Te is jól jársz, én sem veszítek, ez
mindenkinek csak jó lesz.”
Ah, Jiho! Ez bár ilyen egyszerű lenne!
Nekem csak az
kell, hogy egy kicsit összetörjek.
Amint bontottuk a vonalat, félredobva
mindent; büszkeséget, tartást és fogadalmat, elindultam hozzá. Nem törődtem
semmivel, csak mentem. A hideg őszi éjszakában sebesen lépkedtem a nedves járda
felületén. Térdem a gondolatra –, hogy ismét közel enged magához, együtt
lehetünk és én segíthetek neki a nehéz időkben, úgy, mint régen – megremegett.
Izgatottan szedtem a lábam, az arcomhoz csapódó, hideg esőcseppek sem
tántorítottak el célomtól. Minden egyes mozdulattal egyre közelebb éreztem
magamhoz. Végre megint számítottam egy kicsit. Szívem a torkomban dobogott, a
gyomromban pillangók milliárdjai bontogatták szárnyaikat.
Itt van a
jelenet a fejemben. Nem tudom, hogy végződik majd.
A hűvös és sötét lakásba beérve sűrű
cigaretta füst csapott meg. Sötétkék Marlboro. Bárhol megismerem ezt az
illatot, amely keveredik a komoly Tom Ford parfümmel. Fanyar és édes aromák
ötvöződtek a kis garzon levegőjében keserűséget és könnyelműséget megtestesítve.
Már az előszobában eldőlt vagy még félig telin álldogáló boros üvegek
fogadtak, azonban ahogy egyre beljebb jutottam a lakásban, úgy tárulkozott fel
előttem a teljes káosz.
Jiho az agyán elterülve húzta meg a
kezében lévő éppen aktuális alkoholos italát. Amint érzékelte jelenlétemet a
helységben, felpattant és imbolygását figyelmen kívül hagyva közelített felém. Langyos, bűzös
lehelete élesen csapott arcon, mégsem tudtam semmi mással törődni, csak a
közelségéből áradó forrósággal.
A villanykapcsoló után nyúlt, talán a
világosságtól remélve a tisztánlátás örömét. Gyorsan keze után kaptam és enyhén
csóválva a fejem, kértem. Könyörögtem.
Szóval, ne
kapcsold fel a fényeket.
Nem akartam, hogy így lásson engem és én
sem szerettem volna ilyen állapotban a szemeibe nézni. Csak elárulták volna. Az
igazi érzései csillogtak volna vissza rám gesztenyeszín íriszeiből. Erre még
nem álltam készen.
A mérgező italtól keserű ajkaira martam,
és hagytam, hogy az események magukkal ragadjanak minket. Erős és széles
vállaiba kapaszkodva tartottam magamhoz szorosan közel. Szerettem volna én is
kapni tőle valamit.
Kérlek, fond
körém részeg karjaidat.
Most már itt vagyunk.
Megadom, amit
szeretnél.
Kérlek, kérlek, hazudj nekem szépeket!
Legalább ezen az egy éjszakán. Hadd érezhessem most az egyszer, hogy igazán
fontos vagyok neked.
Kemény és hideg ágyára dőlve bonyolódtunk egyre
jobban egymásba. Olyan hevesen kapkodtunk a másik után, mintha már többé nem
lenne számunkra holnap.
Ez a szerelem?
Talán egy nap.
Tudtam. Tudtam, hogy mire mondok igent.
De akkor, ott, vele jól esett becsapni magamat. Nem olyan nehéz elhitetni magunkkal, hogy ezt
szerelemből tesszük, hiszen ment ez már máskor is.
Azzal is tisztában voltam, hogy Jiho is
megadja nekem, amit szeretnék. Érezte, hogy ha nem viselkedik partnerként ebben
a mocskos fertőben, otthagyom. Ezt nem kockáztathatta meg ilyen állapotban.
Buja, vad éjszakánk után gyötört a
szégyen és bűntudat. Nem tudtam aludni. Az ablakhoz sétálva a párkányra
támaszkodtam és a Hold szomorú fényét kémleltem. Próbáltam benne megtalálni a
helyes választ a magányra. Hallottam, ahogy Jiho is felkelt az ágyról és újabb
cigarettára gyújtott. Óvatos léptekkel sétált mögém, ám mielőtt még
átkarolhatott volna, szembe fordultam vele és kivettem szájából a nikotin
rudat.
Adok egy utolsó
esélyt, hogy karjaidban tarthass, ha adsz egy utolsó cigarettát.
Keserűen elmosolyodva vettem saját ajkaim közé és nagyot szívva
tartottam tüdőmben a szúró füstöt. Jiho ajkaihoz hajolva engedtem át a mételyező elegyet.
Visszamászva az ágyba egymást ölelve
feküdtünk le. Nem aludtam jól.
Most már korán
reggel van. Most, hogy megadtam, amit akartál, nem akarok mást, csak felejteni.
Az ágy szélén ülve néztem Jiho alvó
alakját. A szívem lassan hasadt darabjaira, gyomromat ezúttal az undor
forgatta. Mind a ketten megkaptuk, amit akartunk.
Lassan felöltöztem tegnapi ruháimba; mocskosan,
elhasználtan. Szorító mellkassal, lomha mozdulatokkal vettem le a pótkulcsot a
falról és magam után bezártam a lakást. Hát ez ennyi volt.
