Az ünnepek közeledtével a fennforgás épp oly nagy az ország egyik legnagyobb hetilapjának szerkesztőségében, mint egy áruházban, étteremben vagy akár a karácsonyi vásárokban. A karácsony hangulata leng be mindent lassan egy teljes hónapja. Persze az előkészületek mögött álló emberek ebből mit sem éreznek vagy legalábbis nem sokat.
- Sangmin! – kiáltotta a főszerkesztő az irodájából beosztottja nevét. – Készen vannak már a fotók a nagy interjúhoz?
- Igen uram, elvileg tízre hozzák a mintákat. – felelte az újságíró.
- Csak elvileg?! Remélem minél hamarabb a gyakorlatban is meglesznek! A receptes rovathoz a képek?
- Azokat már tegnap jóvá tetszett hagyni.
- Áh, tényleg. Köszönöm, egyelőre ennyit szerettem volna – sóhajtott frusztráltan a vezető. – Ebben a kavalkádban azt sem tudom már, hogy merre áll a fejem – fordult alkalmazottjához elnézést kérő tekintettel az előző keménysége miatt.
- Ugyan uram, ilyenkor mindenkivel megesik. Ilyen ez az időszak – szabadkozott Sangmin.
Nem könnyű a szerkesztőség dolga. Hosszú évtizedek alatt sikerült felépíteniük a semmiből valamit, ami mára már nagy népszerűségnek örvend és az olvasóik nem csak, hogy elégedettek, de egy bizonyos színvonalat el is várnak. Nehéz megtartani a hagyományokat ám egy időben új dolgokkal fenntartani a figyelmet.
- Wonho! – hallatszódott az újabb szólítás ismételten a főszerkesztő irodájából.
- Igen uram! – szaladt azonnal a megszólított.
- Tudod, az egyik szponzorunk a Pet House nem volt elégedett az eheti róluk szóló cikkünkkel. Yongseok elkészítette a javított változatot, de lebetegedett és nem tud elmenni a megbeszélésre egyeztetni. Elugranál helyette?
- Igen, persze. Holnapra befejezem a cikkemet és akkor…
- Nem-nem, ma kellene elmenned. – vágott a szavába. – Csak most délután érnek rá.
- Oh, persze. Rendben. – hajolt meg főnöke előtt és kissé szomorkásan hátrált kifelé az irodából.
Wonho már majdnem megörült, hogy az elmúlt két hétben talán ma végre időben végezhetett volna a munkával és az egész délutánját otthon tölthette volna a párjával. De számításait ismét keresztbe húzták.
- Szia, édesem – szólt szomorkásan a telefonjába a megbeszélésre menet Wonho.
- Szervusz, drágám. Mi újság? – érdeklődött vidáman a vonal másik végén Takuya.
- Kicsit később érek haza, mert helyettesítenem kell Yongseokkiet egy megbeszélésen. Nagyon haragszol? – kérdezte bánatos mégis aranyos hangon.
- Már miért haragudnék, kicsim? – nevetett fel jóízűen a fiatalabb. – Végezd csak a dolgodat én pedig várlak haza.
- Biztos?
- Biztos! Én is nem régen értem haza. Így legalább lesz időm valami finomat készíteni. Ne aggódj. Vigyázz magadra!
- Köszönöm! – sóhajtott kissé megkönnyebbülve az idősebb. – Sietek nagyon!
A tárgyalás simán ment, szerencsére nem házsártoskodtak már az átírt változat kapcsán semmivel sem. Olyannyira megtetszett az átírt cikk az állatkereskedés vezetőjének, hogy megajándékozta az íróját egy kedves kis állattal így az ünnepek alkalmából. Az egyetlen probléma, ami közbejött az pedig az volt, hogy Yongseok allergiás a macskák szőrére.
Wonho a buszmegállóban állva, kezében a kis csöppséggel próbált gazdát keríteni a jószágnak ám a sokadik telefonhívás után is sikertelen küldetésnek bizonyult az övé.
- Vissza nem vihetlek – magyarázott a karján pihenő kisállatnak. – Sangmin sem hajlandó befogadni, az utcáról pedig szó sem lehet! Na, most mit csináljak veled, te drága? – nézett kérdőn farkasszemet a macskával. – Na ne… pedig más választásom nem igazán van – húzta el a száját és körülnézett a megállóban, mintha már nem lenne mindegy, hogy hülyének nézik, amiért egy kismacskával beszélget. – Olyan kis édes vagy. Takunak biztosan tetszenél – vigyorodott el végül.
Tömegközlekedés helyett ezúttal a gyaloglást választotta Wonho. Kabátja alá rejtette el a hideg elől legújabb barátját és úgy haladtak egyenesen hazafelé. Bő fél óra séta után már az apartmanjuk ajtaja előtt álltak. Még egy halk, utolsó eligazítás megtörtént a jószág részére, majd együtt beléptek a lakásba.
- Megjöttünk! – kiáltotta el magát vigyorogva direkt hangosan hangsúlyozva a többes számot, miközben cipőjét rugdosta le magáról.
- ’Tünk? Indokolt a többes szám vagy csak nyelvbotlás? – sétált ki a konyhából Takuya.
- Gyere és döntsd el magad! – kacérkodott huncutul párjával Wonho.
- Kis huncut! – ölelte magához kuncogva párját üdvözlésként ám mellkasa valami furcsa dologgal találkozott.
Mielőtt még rákérdezhetett volna a dologra, halk dorombolást és nyávogást hallott párja felöltője alól. Kíváncsian csillogó szemekkel lépett hátrébb egy fél lépést és úgy vizsgálta a jelenséget.
- Meglepetés? – húzta szét kissé bizonytalanul a kabátját Wonho, ami alól egy édes kiscica fej kandikált kifelé.
- Istenem, de cuki! – kapta ki azonnal a kezéből az állatot és a nappaliba sietett vele.
- Örülsz neki? Tetszik? Maradhat? – követte Őket és kérdéseivel bombázta szerelmét.
- Hát persze! – lelkesedett egyre jobban Takuya, miközben a cicát dögönyözte az pedig készséggel simult tenyerébe.
A kanapéra telepedtek mind a hárman és teljesen belefeledkeztek a játékba. A vacsora sem számított már, ami a konyhaasztalon állt kihűlve. A pár hetes jószág hihetetlenül élvezte a kényeztetést, amit a két férfitól kapott. Puha és fehér szőrét felváltva cirógatta két hatalmas tenyér, néha apró mancsaival pofozta őket, fetrengett az ölükben. Egyszerűen kiélvezte, hogy újdonsült gazdái minden figyelme az övé.
- Mi legyen a neve? – tette fel váratlanul a kérdést Wonho.- Hm… - nézett körbe tanácstalanul Takuya a lakásban. – Hópehely! – vigyorodott el, ahogy tekintete az ablakra szegeződött és meglátta, hogy kint esik a hó. – Legyen Hópehely a neve – javasolta, mosolyogva visszafordulva párjához.
- Ez tetszik. Neked is tetszik, Hópehely? – simogatta meg a kismacska buksiját, mire az vékony hangján nyávogott egyet.
- Azt hiszem, ez igent jelent – ölelte magához Takuya Wonhot és a fejére adott egy puszit, majd az új családtagjukat is megjutalmazta egy hasonló gesztussal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése