Koncert közben a színpadról lefelé menet, a nagy sietségben képtelenség egymásra teljesen odafigyelni. Mindenki a maga dolgával van elfoglalva, mintegy transz állapotban, kicsit robotikus módon cselekszik. Sminkesek, öltöztetők, műszaki szakemberek szaladgálnak minden felé, szűkös helyen, rövid idő alatt kell egy csodálatos átváltozást produkálni. Szerencsére ez volt az utolsó ilyen etapjuk, hiszen már csak a ráadás maradt hátra a koncertből.
A közönséghez vezető visszafelé úton a kapkodás közepette egy cipőfűző kioldva maradt, ártatlanul lóbálódzott viselője lábfeje körül, majd egy óvatlan pillanatban a cipő másik párja alá keveredett, így a tulajdonos a lépcső harmadik fokán megbotlott és elesett.
- Micsoda béna vagy, hyung! - jegyezte meg nevetéstől fulladozva, hasát fogva Sungjae.
- Ne nevess, Te állat! Inkább segíts fel! - szólt rá vigyorogva saját bénaságán Changsub.
- Még mit nem! Csipkedd magad, öregember! - hagyta magára a sérültet a fiatalabb és kiszaladt a színpadra, ahol a többiek már csak rájuk vártak.
Changsub keserédes mosollyal nézett társa után, majd egy nagy sóhaj kíséretében ép térdére támaszkodva tápászkodott fel.
A közönség által nyújtott szeretet, a teli csarnok meghitt atmoszférája, az adrenalin mind azonnal elfelejtették a történetet a két fiúval.
A ráadás fantasztikusan sikerült, együtt énekelt BtoB és Melody, együtt törtek ki könnyekben is, mikor végleg búcsút kellett mondaniuk. Az utolsó hangok után fáradtan bár de megkönnyebbülve, feltöltődve és pozitív érzelmekkel túlcsordult szívekkel hagyták el az arénát az énekesek.
- Mi a baj, Changsub-ah? - állította meg kifelé a kisbuszhoz menet a fiút a vezető.
- Baj? Nincs baj! - vigyorgott vissza rá vidáman.
- Akkor ez mi? - bökött fejével a bicegős lábra.
- Jah, hogy ez! - kacagott fel jóízűen Changsub. - Megbotlottam.
- Ja Changsubbie félrelépett! - csatlakozott hozzájuk nevetve a legfiatalabb, minden tiszteletet mellőzve társával szemben.
- Marha vicces vagy, mondták már? - fintorgott rá ellenségesen a sérült.
- Na jól van, gyere - nyúlt Changsub hóna alá Eunkwang, mivel egyre nehezebben ment neki a mozgás. - Majd a buszban megnézzük közelebbről.
A dormban aztán a kétszeresére dagadt bokájú énekes egy jó kiadós letolást kapott ajándékba a menedzserüktől, amiért nem tudott magára jobban figyelni. Azután az útjuk a kórházba vezetett.
Sungjae csak állt a nappali közepén, szemei előtt folyamatosan a megbánást és szomorúságot tükröző halvány mosolyú hyungja arca lebegett, gyomrát valami különös görcs rántotta össze, szíve fájdalmasat dobbant, szájában pedig keserű íz jelent meg.
Jobban figyelnie kellett volna Changsubra. Nem kellett volna otthagynia egyedül.
Bűntudata enyhítésére elhatározta, hogy amíg társa gyengélkedik, próbál a kedvében járni.
Első lépésként bővítette Changsub pornó gyűjteményét.
Nehéz a történtek után megszólalni és bármit is csinálni. Én már második napja csak zombiként létezem és ha a barátaim nem lennének mellettem nulla-huszonnégyben, nem tartanának szóval, akkor valószínűleg még alacsonyabb szinten vegetálnék, ne adja Isten, már máshol lennék. Az egyetemi vizsgámra nem mentem be, enni alig eszek, inni szinte nem is ittam már két napja, tanulásra de bármi másra képtelen vagyok. Csak létezem és olyan furcsán üresnek, elveszettnek és megtörtnek érzem magam. Az agyam folyamatosan csak kattog az elmúlt napok eseményein, érzéseken...
Gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Gondolom, azoknak, akiknek még ezek után is megy tovább az élet és egy csepp idejük sincs egy picit megállni ebben a rohanó világban és a gyászukat normálisan megélni, azoknak még rosszabb lehet. Még akkor is ha ez a gyász másoknak furcsának tűnhet, hisz Jonghyun "csak egy énekes volt a sok közül". De sokak életének jelentős része még így "ismeretlenül" is.
Még eddig a pillanatig sem vagyok képes felfogni, ami tegnap megtörtént. De gondolom ezzel szintúgy nem én vagyok az egyetlen. Ami történt, sajnos megtörtént, ezen változtatni nem tudunk. De máson annál is inkább!
Nem szerettem volna sablonos, semmitmondó bejegyzést írni. És tudom, hogy sokaknak talán már így is elege van az ezer meg egy hasonló bejegyzésekből... Mégis...
Jonghyunhoz méltó, gyönyörű prózában vagy versben sem tudom most jelen pillanatban megfogalmazni az érzéseimet és gondolataimat, viszont úgy érzem, mindenképpen meg kell emlékeznem. Ezért kérlek fogadjátok el ezt a bejegyzésemet. Viszonylag hosszú és összetett írás elé nézünk. Nem kell velem egyet érteni, elolvasni sem kötelező, de ha megteszitek, netán még a Ti véleményeteket is megírjátok nekem, azért nagyon hálás leszek!
Nem is tudom, hol kezdhetném, de megpróbálok összeszedett lenni.
Számomra, mint sok más ember számára is, Jonghyun egy ikon, egy példakép, Az Ember, A Művész, Az Első. Bonyolult családi helyzetem, depresszióm elől menekülve hosszú évekkel ezelőtt "bátyámmá" avanzsáltam, mert valahogy sosem tudtam érte úgy rajongani, mint egy szerelmes tinilány a bálványáért (Jinki a biasom). Számára valami különösebb hely volt kibérelve a szívemben. És mivel én rettentően érzékeny ember vagyok, hiába nem ismertem személyesen, borzasztóan szorosan kötődtem/kötődöm hozzá. (Ugyan így, "fogadott" édesapámhoz...)
Aki egy kicsit is jobban "ismerte" Őt, tudta, hogy Ő is egy érzékeny lélek, a világ és a környezete minden rezdülése kihatással volt rá, fogékony volt az apró és finom dolgokra is. Talán már ezt sem bírta el.
Aki egy kicsit is nyitott szemmel járt és figyelte Őt, az érezhette, hogy egy ideje nincs vele minden rendben. Mi magyar rajongók, mi rajongók mégsem tudtunk tenni érte. Ez nem a mi hibánk, hogy megtörtént, ehhez mi kevesek lettünk volna. A búcsúleveléből olvasva, talán más megoldás már nem is maradt volna számára. Beteg volt, a világ beteggé tette, a gondolatai pedig az őrületbe kergették.
A mérhetetlen szomorúságom mellett enyhe haragot is érzek. Engedjétek, hogy megmagyarázzam. Néhány évvel ezelőtt súlyos depresszióval küszködtem bizonyos okokból kifolyólag. Nagyon nehéz volt, minden napom szenvedés és küzdelmek sorozatából állt. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, komolyabban beszélni a dolgaimról csak nagyon kevés emberrel tudtam, a saját gondolataim pedig teljesen felőröltek belülről. És néhány alkalommal sajnos igazán mélyre is lekerültem. De az utolsó pillanatban, a halál fekete szakadékának a szélén billegve, valami mégis mindig visszahúzott. Nem csak a jó Isten és nem csak a barátaim, családom gondolata. Az álmom és szenvedélyem, a zene, a SHINee, az In my room, a Quasimodo. A lelkemet is kisírtam rájuk, de miattuk nem adtam fel soha. És most ezzel szembesülni... Nem csak a szomorúság és gyász, de egy apró részben a csalódottság is a falhoz csapott. Ha én kibírtam, neki mért nem ment? Ha miatta nem adtam fel, Ő miért adta fel pont miattunk?
Nem hibáztathatok és bírálhatok senkit sem a döntése miatt. Semmi jogom sincs hozzá. A jó Isten majd megteszi. Én nem, hisz az események alakulásával fény derült a tettének igazi okára is. Én csak sejteni tudtam, hogy mennyire nehéz lehetett neki. És miután olvastam utolsó sorait, a csalódottságom és dühöm teljesen eltörpült a sajnálatom, megértésem és fájdalmam mellett.
Lehet itt jeleket keresni, lehet itt személyeket okolni. Jonghyun ezektől már nem jön vissza. Ezek helyett inkább próbáljuk megérteni az üzenetét.
Nagyon szomorú, hogy egy ilyen dolognak kell ahhoz megtörténnie, hogy
sokan komolyabban is elgondolkozzanak bizonyos dolgokon. Szomorú, hogy
csak ilyen alkalmakkor vagyunk képesek összefogni, figyelembe és
emberszámba venni egymást. De mégis ha már megtörtént, akkor hagyjuk,
hogy ezek is megtörténjenek.
Jonghyun problémája nem egyedi eset volt a kpop illetve a világ történetében. Nagyon sokan küzdenek hasonló démonokkal, akár hasonló, akár gyengébb szinteken. Nem szeretnék összeesküvés-elméleteket gyártani sem teóriákat megosztani, de úgy hiszem, abban kiegyezhetünk mindenkivel, hogy kb két éve a kpop ipar kezd széthullani. Egyszerűen a gépezet túlpörög, túl sok megy be, túl gyorsan kell feldolgozni, túl tökéletesre kell csinálni túl nagy elvárások mentén, túl nagy a verseny és így a gép egyszerűen lassan elkezd füstölni, csavarok esnek ki belőle, zakatol és egyszer csak hirtelen leáll. Azt pedig figyelembe sem véve, hogy ennek a gépnek az alkatrészei mind hús-vér lélegző, érző, élő emberek. Még nem állt le, de én minden nappal egyre jobban érzem azt, hogy a gép füstöl és zakatol.
Jonghyun elvesztésével egy nagyon fontos csavart, ha úgy tetszik, egy főtengelyt veszítettünk el ebből a gépezetből. Mert nem csak a mi Puppysaurusunk ment el, a SHINee is meggyengült, bármi is legyen a sorsuk a továbbiakban.
Ennek a folyamatnak rengeteg tényező lehet az oka, én mégis főként az egyre nagyobb popularitást látom. Őrült rajongók mindig is voltak, vannak és lesznek. De ezen műfaj táborának kiszélesedése sok problémát szült. Igaz, szorosan nem kapcsolódik a történtekhez, én mégis úgy éreztem, ezt meg kell említenem.
Talán Jonghyun halála egy utolsó segélykiáltás ebben a világban. Szomorú és csúnya dolog ezt kimondani, de ne haragudjatok, én mégis megteszem. Ne legyen a halála hiába való! Mert nem is volt az! Nem kell Őt Megváltóvá emelni. De ha már meghalt, ezért, akkor kérek mindenkit, hogy gondolkozzon el egy kicsit! Lassítsuk már le ezt a szörnyen rohanó világunkat! Állítsuk már meg egy kicsit ezt a túlforrósodott gépezetet, mielőtt teljesen kiég! Magunknak és kedvenceinknek teszünk ezzel nagyon jót! És ezt csak mi, rajongók tehetjük meg!
Viseljük méltósággal a gyászt, hiszen ez így illik, így lesz mindenkinek a legegyszerűbb! Fogjuk meg egymás kezét, még szavak sem feltétlen kellenek, de valahogy támogassuk egymást! Tudom, hogy ez mindenkinek hatalmas nagy fájdalom és veszteség.... de nekünk kell a legerősebbnek maradnunk, hisz ha mi így érzünk, a család és barátok százszorosan kegyetlenebb helyzetben vannak. Éspedig Nekik, Jonghyun családjának és barátainak ránk, fegyelmezett és tisztelettudó, erős Shawolokra van szükségük!
Ne legyetek öngyilkosok! Ne tegyétek! Tudom, hogy nehéz. Én is labilis vagyok... De kérlek lássátok be, hogy azzal senkinek sem lesz jobb, senki sem kerül előrébb. Jonghyun nem akarná ezt. A többi tag sem akarja ezt! Ne keltsetek még nagyobb bűntudatot senkiben sem! Ne tegyétek ezáltal a kpop műfaját valami undok és utálatos, tiltandó dologgá, ne tegyétek még ezért is Jonghyunt a felelőssé!
Figyeljünk egymásra! Aki ismer, azt tudja, hogy az élet minden területén évek óta nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy mennyire fontos a figyelem. Nem kell a világot megváltani, elég ha mindenki csak saját magára és a környezetére figyel. Ha nem dobja el a szemetet, ha kedvesen szólít meg egy idegent, ha meghallgatja a szeretteit.
Jonghyunt pedig őrizzük meg a szívünkben úgy, ahogy megismertük! Olyan kedvesnek, figyelmesnek és szeretetre méltónak, tehetségesnek, életvidámnak és erősnek. Ő is így akarná. Hagyjunk időt a gyásznak de ne szomorkodjunk túl sokáig, ne dobjunk el magunktól mindent! Adjunk hálát az égnek, jó Istennek, a Sorsnak (ki, miben hisz), hogy Jonghyun huszonhét évet élhetett itt a Földön, alkothatott, többé és jobbá tehette nekünk ezt a helyet! Adjunk hálát, hogy ennyi értéket ránk hagyott!
Tényleg nagyon sokat gondolkoztam. Minden, tényleg minden megfordult a fejemben nekem is. Hogy abba kellene hagyni ezt az egészet. Meghalni. De aztán rájöttem, hogy az azért mégsem megoldás, bármennyire is fáj és tűnik annak. Aztán úgy gondoltam, hogy egy jó kis kóma is elég lenne. Picit eltűnni a világból, de mégis meghagyni az esélyét a visszatérésnek, mivel azért csak akarnék még élni, csak kíváncsi vagyok, hogy mit is tartogat nekem még az élet. Ezután továbblépve már csak egy sötét szobába akartam bezárkózni, hogy ott vegetálva, a külvilágtól elzárva a saját kis világomban élhessek, azzal foglalkozva, ami engem érdekel, elszaladva a gondok elől, mintegy homokba dugott fejjel. És végül úgy éreztem, hogy nem tehetem ezt meg. Még nem tudom, mi végre vagyunk a világon, de az biztos, hogy nem az ilyen alternatívák miatt.
Abban is gondolkoztam, hogy valami új hobbit, szenvedélyt keresek magamnak és hagyom a kpopot a francba. Keresek valami olyat, amiben sosem csalódhatok, nem lesz vége, nem romlik el... Mondjuk nézek befejezett animéket, hallgatok olyan előadókat, akik már rég nincsenek köztünk... Mennyivel egyszerűbb életem lett volna/lenne kpop nélkül.
Aztán rájöttem, hogy ez nem igaz és nem is tehetem meg. Nem igaz, mivel rengeteg nagyon jó barátomat, tapasztalatomat, érzésemet ennek a világnak köszönhetem. És nem tehetem meg, mert felelősséggel tartozom. Felelősséggel tartozom például a barátaim iránt. Vagy a hűséges olvasóim iránt. És nem mellesleg egy fandom vezetőjeként képtelen lennék feladni a dolgot.
Így arra jutottam, hogy maradok. Kérlek, Ti is maradjatok a végéig!
Tegyük büszkévé Jonghyunt, a kedvenceinket, a szeretteinket, a világot és mindenek előtt magunkat!
Az ünnepek közeledtével a fennforgás épp oly nagy az ország egyik legnagyobb hetilapjának szerkesztőségében, mint egy áruházban, étteremben vagy akár a karácsonyi vásárokban. A karácsony hangulata leng be mindent lassan egy teljes hónapja. Persze az előkészületek mögött álló emberek ebből mit sem éreznek vagy legalábbis nem sokat.
- Sangmin! – kiáltotta a főszerkesztő az irodájából beosztottja nevét. – Készen vannak már a fotók a nagy interjúhoz? - Igen uram, elvileg tízre hozzák a mintákat. – felelte az újságíró. - Csak elvileg?! Remélem minél hamarabb a gyakorlatban is meglesznek! A receptes rovathoz a képek? - Azokat már tegnap jóvá tetszett hagyni. - Áh, tényleg. Köszönöm, egyelőre ennyit szerettem volna – sóhajtott frusztráltan a vezető. – Ebben a kavalkádban azt sem tudom már, hogy merre áll a fejem – fordult alkalmazottjához elnézést kérő tekintettel az előző keménysége miatt. - Ugyan uram, ilyenkor mindenkivel megesik. Ilyen ez az időszak – szabadkozott Sangmin.
Nem könnyű a szerkesztőség dolga. Hosszú évtizedek alatt sikerült felépíteniük a semmiből valamit, ami mára már nagy népszerűségnek örvend és az olvasóik nem csak, hogy elégedettek, de egy bizonyos színvonalat el is várnak. Nehéz megtartani a hagyományokat ám egy időben új dolgokkal fenntartani a figyelmet.
- Wonho! – hallatszódott az újabb szólítás ismételten a főszerkesztő irodájából. - Igen uram! – szaladt azonnal a megszólított. - Tudod, az egyik szponzorunk a Pet House nem volt elégedett az eheti róluk szóló cikkünkkel. Yongseok elkészítette a javított változatot, de lebetegedett és nem tud elmenni a megbeszélésre egyeztetni. Elugranál helyette? - Igen, persze. Holnapra befejezem a cikkemet és akkor… - Nem-nem, ma kellene elmenned. – vágott a szavába. – Csak most délután érnek rá. - Oh, persze. Rendben. – hajolt meg főnöke előtt és kissé szomorkásan hátrált kifelé az irodából.
Wonho már majdnem megörült, hogy az elmúlt két hétben talán ma végre időben végezhetett volna a munkával és az egész délutánját otthon tölthette volna a párjával. De számításait ismét keresztbe húzták.
- Szia, édesem – szólt szomorkásan a telefonjába a megbeszélésre menet Wonho. - Szervusz, drágám. Mi újság? – érdeklődött vidáman a vonal másik végén Takuya. - Kicsit később érek haza, mert helyettesítenem kell Yongseokkiet egy megbeszélésen. Nagyon haragszol? – kérdezte bánatos mégis aranyos hangon. - Már miért haragudnék, kicsim? – nevetett fel jóízűen a fiatalabb. – Végezd csak a dolgodat én pedig várlak haza. - Biztos? - Biztos! Én is nem régen értem haza. Így legalább lesz időm valami finomat készíteni. Ne aggódj. Vigyázz magadra! - Köszönöm! – sóhajtott kissé megkönnyebbülve az idősebb. – Sietek nagyon!
A tárgyalás simán ment, szerencsére nem házsártoskodtak már az átírt változat kapcsán semmivel sem. Olyannyira megtetszett az átírt cikk az állatkereskedés vezetőjének, hogy megajándékozta az íróját egy kedves kis állattal így az ünnepek alkalmából. Az egyetlen probléma, ami közbejött az pedig az volt, hogy Yongseok allergiás a macskák szőrére. Wonho a buszmegállóban állva, kezében a kis csöppséggel próbált gazdát keríteni a jószágnak ám a sokadik telefonhívás után is sikertelen küldetésnek bizonyult az övé.
- Vissza nem vihetlek – magyarázott a karján pihenő kisállatnak. – Sangmin sem hajlandó befogadni, az utcáról pedig szó sem lehet! Na, most mit csináljak veled, te drága? – nézett kérdőn farkasszemet a macskával. – Na ne… pedig más választásom nem igazán van – húzta el a száját és körülnézett a megállóban, mintha már nem lenne mindegy, hogy hülyének nézik, amiért egy kismacskával beszélget. – Olyan kis édes vagy. Takunak biztosan tetszenél – vigyorodott el végül.
Tömegközlekedés helyett ezúttal a gyaloglást választotta Wonho. Kabátja alá rejtette el a hideg elől legújabb barátját és úgy haladtak egyenesen hazafelé. Bő fél óra séta után már az apartmanjuk ajtaja előtt álltak. Még egy halk, utolsó eligazítás megtörtént a jószág részére, majd együtt beléptek a lakásba.
- Megjöttünk! – kiáltotta el magát vigyorogva direkt hangosan hangsúlyozva a többes számot, miközben cipőjét rugdosta le magáról. - ’Tünk? Indokolt a többes szám vagy csak nyelvbotlás? – sétált ki a konyhából Takuya. - Gyere és döntsd el magad! – kacérkodott huncutul párjával Wonho. - Kis huncut! – ölelte magához kuncogva párját üdvözlésként ám mellkasa valami furcsa dologgal találkozott.
Mielőtt még rákérdezhetett volna a dologra, halk dorombolást és nyávogást hallott párja felöltője alól. Kíváncsian csillogó szemekkel lépett hátrébb egy fél lépést és úgy vizsgálta a jelenséget.
- Meglepetés? – húzta szét kissé bizonytalanul a kabátját Wonho, ami alól egy édes kiscica fej kandikált kifelé. - Istenem, de cuki! – kapta ki azonnal a kezéből az állatot és a nappaliba sietett vele. - Örülsz neki? Tetszik? Maradhat? – követte Őket és kérdéseivel bombázta szerelmét. - Hát persze! – lelkesedett egyre jobban Takuya, miközben a cicát dögönyözte az pedig készséggel simult tenyerébe.
A kanapéra telepedtek mind a hárman és teljesen belefeledkeztek a játékba. A vacsora sem számított már, ami a konyhaasztalon állt kihűlve. A pár hetes jószág hihetetlenül élvezte a kényeztetést, amit a két férfitól kapott. Puha és fehér szőrét felváltva cirógatta két hatalmas tenyér, néha apró mancsaival pofozta őket, fetrengett az ölükben. Egyszerűen kiélvezte, hogy újdonsült gazdái minden figyelme az övé.
- Mi legyen a neve? – tette fel váratlanul a kérdést Wonho. - Hm… - nézett körbe tanácstalanul Takuya a lakásban. – Hópehely! – vigyorodott el, ahogy tekintete az ablakra szegeződött és meglátta, hogy kint esik a hó. – Legyen Hópehely a neve – javasolta, mosolyogva visszafordulva párjához. - Ez tetszik. Neked is tetszik, Hópehely? – simogatta meg a kismacska buksiját, mire az vékony hangján nyávogott egyet. - Azt hiszem, ez igent jelent – ölelte magához Takuya Wonhot és a fejére adott egy puszit, majd az új családtagjukat is megjutalmazta egy hasonló gesztussal.
