Tyutyu (Sungjae, Ilhoon, Changsub [BtoB])

Megjegyzés: A novella a Hungarian Kpop Fanfics csoport Music Challenge kihívásának második fordulójára készült. A megadott dal Queen – Bohemian Rhapsody száma.
A címben szereplő szócskának felnőttként semmi értelme, gyereknyelven azonban elég beszédes. Többet nem szeretnék mondani róla, az írásból minden kiderül.
Kérlek, osszátok meg velem a véleményeiteket! Kellemes időtöltést!







    

     A nagy nyári forróságban egyetlen egyszerű menekvést jelentő házi huzat gyengéd mozgása lágy keringőre hívta az ablak előtt bágyadtan lógó fehér csipkefüggönyt. A hőfok elviselhetetlen magassága már-már olyan állapotba taszított embert és állatot, mintha keserű hallucinogént szopogatnának.
     A szobában pihenő két fiú pilláira mázsás súlyként telepedett a fülledt és párás levegő, mégis, mikor egy-egy kellemes fuvallat szaladt végig a szobán, mind ahányszor pillanatnyi örömükben jólesően felsóhajtottak.
     Sungjae volt az első, aki a nap kezdéseként kora délután képes volt magát rávenni némi produktivitásra. Az asztalához ülve igyekezett a tankönyvei nyújtott csekély tudás egy részét magába szívni. Nyakában csüngő hideg vizes törölközőjéről lomhán gördültek le hátán, vállain és mellkasán a kövér cseppek, ám mielőtt célba érhettek volna a kánikula kíméletlenül vetett véget röpke életüknek.
     Changsub az ágyában próbált meg egy karácsonyra kapott könyvet kivégezni, azonban tíz oldalanként el-elnyomta az álmosság. Pihenő pillái alatt kedves álomképek játszódtak le arról, hogy mennyire jól viselné a simogató tengerparti időjárást a fojtogató városi panelrengeteg helyett.

     A fiatalabb egy szusszanásnyi szünetet tartva hunyta be szemeit, hogy hasonlóan társához egy kis délibábos képpel tudjon további motivációt adni magának.
     Ám mikor szemeit felnyitotta, homályos látásától zavartan nem tudta beazonosítani, hogy mit lát maga előtt. Az embert próbáló idő miatt tompult érzékei jóval lassabban reagáltak, mint általában. Ijedtségét heves gesztusok követték. Szemei nagyra tágulva figyelték az őt megközelíteni próbáló jelenséget. Kezével sebesen hadonászott maga előtt, miközben testével egyre hátrébb húzódott. Mint egy rémisztő álom. Bár először jó ötletnek tűnt a rögtönzött védekezési mechanika, amikor azonban a testsúlya a szék hátsó két lábára helyeződött és az elérte a holtpontját és megindult a padló felé, már késő volt.

-  Istenem, Sungjae! – Changsub pillái fénysebességgel pattantak ki és már el is felejtette ezúttal milyen édes tünemény táncolt előttük. – Jól vagy? – aggódva kelt ki ágyából és Sungjae segítségére sietett.
-  Nincs semmi bajom – morcosan morgott csak válaszul és haragosan eltolta magától a segítő kezeket.

     Lassan engedte tüdejébe áramolni a sűrű levegőt, majd ugyan ilyen komótosan engedte ki. Nem tudta felfogni ép ésszel, hogy mindez vele történik. Egyik kezével megütött koponyáját tapogatta, másik szabad végtagjával az asztal szélébe kapaszkodva húzta fel magát álló helyzetbe. De bár ne tette volna!

-  Ez mi a frász? – csöndes és rövid zümmögés ütötte meg fülét, még mindig az asztalon pihenő tenyere alatt gyengéd bizsergés érződött. Amint elkapta kezét a falapról, azonnal fény derült különös látogatójuk kilétéről. – Anyu! Ne már! Fúj! – Sungjae megsemmisülve bámulta maga előtt a bepiszkolt kezét. Lassan emelte orra elé a tenyerét, de amit megcsapta az elviselhetetlenül szúrós szagú bűz, el is kapta maga elől és folytatta a nyafogást. – Ezt nem hiszem el, anyám! Ez undorító! Komolyan mondom, néha úgy érzem, bár meg se születtem volna! Ilyen is csak velem történik meg… – Pufogását társa tágra nyílt szemekkel nézte, nem mert közbeszólni sem. – Fogd meg, hyung! – Changsub kezébe nyomta a már szinte teljesen száraz törölközőjét és az üveg vizét. – Velem senki sem baszik ki! Még egy rohadt büdös bogár sem!
-  Sungjae, vá… – Hiába szólt a fiatalabb után, az már rég a lakás másik helyiségében kutatott fegyverek után.

     Sungjae öt perc masszív csörömpölés után teljes felszerelésben sétált be a szobájukba. A küszöbön állva elszánt tekintettel vette rá magát a mindent eldöntő, végső csatára. Büszkén, igazi férfiként sétált beljebb a szobába. Az sem érdekelte, hogy ez lesz az utolsó megmérettetése, és holnap már nem kel fel a nap ragyogására. Eltökélten lépett előre. Ő ma győzni fog!
    Nem úgy Changsub. Amint a fiúra emelte tekintetét, éles nevetés szakadt fel tüdejéből és egy kegyetlenül erős nevetőgörcsbe keveredett. Bensejét erőszakosan csiklandozó érzés nem engedte és bár minden izma belefeszült, mégsem tudott leállni. Feje teljesen elvörösödött, ahogy a hahota okán elfogyott levegőért próbált kapkodni. Összeszűkült szemeiből lassan buggyantak ki a könnycseppek. Már az ágyáról leesve, a padlón vergődött.

-  Nevess csak, hyung! Én feláldozom magam, hogy Te boldogan élhess. Nem, nem kell megköszönni – intette légycsapóval teli kezével csendre a szóra nyíló ajkakat.
-  Te mégis miről beszélsz? – nevetéstől nedves szemeit törölgetve, fáradtan pihegve kérdezett rá az előbbi csacskaságra. – Már rég elpusztult szegény jószág, mikor beletenyereltél. Feleslegesen bohóckodsz.
-  Ne becsüld le az ellenfelet! A háború első szabálya. Szívósak ezek a dögök. – Bal kezével feljebb tolta az arcába lógó felmosó vödröt.

     Sungjae megindult az asztal felé, ahol még mindig ott feküdt hátára fordulva, szerencsétlenül az apró bogár. Talpig felfegyverkezve, határozottan, szinte robot módjára, szívében érzések nélkül nyúlt utána.
     Mielőtt még elérhette volna, villámcsapásszerűen a bogár feltámadt hamvaiból és hangosan zümmögve röpködte be a szoba egész terét. Valószínűleg megsérülhetett már, mert a koordinációja nem volt az igazi, így faltól falig, bútortól bútorig csapódva, megzavarodva repkedett.
     Az ifjú titán egyik kezében egy légycsapóval, másik kezében egy összecsavart reklámújsággal hajtotta elvetemülten ellenségét. A biztonság kedvéért azért felvette Minhyuk mosogatáshoz használt gumikesztyűit, illetve felkarjait néhány konyharuhával is körbecsavarta védőpajzs gyanánt. Parádés megjelenését csak a fején billegő felmosó vödör tetézte igazán.
     A lármás párbaj a többi lakásban élő figyelmét is felkeltette. Legfőképpen az egyik legtudatosabb tagjuk vette észre a nem mindennapi jelenséget.

-  Yook Sungjae, mégis mi a jó Istent képzelsz?! Azonnal engedd el azt a bogarat! – felháborodva rontott be a szobába Ilhoon.
-  Hogyne, hogy aztán este visszasettenkedjen a koliba és mindnyájunkat lemészároljon! Nem, ezt nem engedhetem! – Válla felől csak egy másodpercre sandított hátra barátjára és már folytatta is az állat üldözését.
-  Annyira bolond vagy. Csak dobd ki az ablakon! Nem fog visszajönni. – Ilhoon nem adta fel, szerette volna jobb belátásra bírni a fiatalabbat. Meg akarta vele értetni, hogy hiábavaló minden félelme és gyűlölete az állattal szemben.
-  Most ezt mondod, de később hálás leszel, amiért megmentettem az életedet. – Diadalittasan mosolyogva fordult végre szembe idősebb társaival és kezében tartva a bogarat, kicsit úgy érezte, hogy most Ő élet és halál ura, egy pillanatig minden tőle függ.
-  Sungjae! Állj már le a hülyeségeddel! Ő is csak egy érző lény. Szegény kis bogarat senki sem szereti, csak azért, mert picit furcsább a szaga, mint másoknak. Ez nem fair. Ő is fontos tagja a bioszféránknak. Engedd el most azonnal! – parancsolt rá, nagyon kevés türelemmel Ilhoon.
-  Nem engedem.
-  Te teljesen meghibbantál – csóválta meg lemondóan a fejét. – Hyung, mi történt ezzel a fiúval? Agyára ment a meleg? – tanácstalanul fordult Changsub felé, aki csak nagy szemekkel, csendben kémlelte a történéseket.
-  Rám ne nézz, én sem tudom – vállát megvonva felelt a hozzá intézett kérdésre. – Pedig egy szobában élünk – utalt arra, hogy ha Sungjaenak a melegtől lenne baja, akkor nagy valószínűséggel Őt is elérte volna a hasonló kórság. De nem így történt.
-  Sungjae, utoljára kérlek. Nem szeretnélek megverni.
-  Megverni? Engem? Ugyan Ilhoon, ne nevettess.
-  Add ide! – Határozottan nyújtotta ki a kezét a bogárért.
-  Nem! – pimaszul elmosolyodva rázta meg a fejét és az ablak felé hátrált.
-  Sungjae! – Ilhoon egyik kezével erősen megragadta a fiatalabb csuklóját és másik, szabad kezével a jószág után próbált nyúlni.
-  Eressz már el!

     Az ifjak dulakodása közben az apró törékeny kis állat kétségbeesetten kapálózva próbált megmenekülni. Ám nem sikerült neki. Az egyre erősebben szorító kezek fogsága lassan felengedett. De már túl késő volt. Hangos koppanással aláhullva végezte a bükk parkettán. Hátán fekve, lábait még meg-megrángatta a bennük maradt utolsó ideg. Holtában is menekülni szeretett volna az emberi galádság elől. Hírüladva mindenkinek, aki él, hogy fusson, szaladjon, mert jön az ember és csak tönkretesz.
     Ilhoon szomorúan rogyott mellé és fátyolos tekintettel bámulta az aprócska tetemet. Szívében egyre csak megnőtt a sajgó üresség, a keserű fájdalom és a kétségbeesés.

-  Már nem számít semmi. Ennek a tetves világnak már nem számít semmi.

Design: Crystal