I see nobody but You (Suga&Jungkook [BTS]) YAOI!!!!

[OPV] SUGA x JUNGKOOK - Earned it

(Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a videót, aki szereti a SugaKook párost. Aki pedig elolvassa ezt a kis szösszenetet, annak majdnem hogy kötelező. Ez a remekül elkészített fan videó sokban hozzájárult ennek a műnek a megírásához. Már régóta kikívánkozott belőlem egy ilyen, de ez adta meg az utolsó löketet.)

       Ne haragudj rám. Meg kell tennem. Miattad.

       Mikor megismertelek, nem gondoltam volna, hogy évekkel később itt kötünk ki.

       Sejtésem sem volt arról, hogy valaha ennyire erős kötődést fogok érezni valaki iránt és hogy az a valaki majd pont Te leszel. Te, az édes mosolyoddal, a szép szemeiddel, gyönyörű arcoddal, csodás hangoddal és tökéletes testeddel. Sokszor mondtad, hogy mennyire nevetségesnek tartod ezeket a bókjaimat, hisz egyáltalán nem vagy tökéletes. Valóban nem vagy az. De számomra a mindent jelentetted. A néha meglehetősen gyerekes viselkedésed elszívta az energiáimat ellenben a felettébb érett gondolataiddal mindent kompenzálva töltöttél fel maximumra. Elég volt hozzá csak egy kedves szavad, apró érintésed, halvány mosolyod... és én már boldogabb voltam, mint valaha.

       Megkedveltelek és megszerettelek. Ezzel együtt váltak a hibáid számomra a tökéletességed zálogává. És innentől nem volt visszaút...

       Sokszor próbáltam magam féken tartani, megálljt parancsolni az eszemnek, a lelkemnek és a testemnek is egyaránt. Egyszerűen teljesen a hatásod alá kerültem.

        Már az elején elbuktam a teljesíthetetlen próbálkozásomban. Minél inkább menekültem előled, annál inkább elviselhetetlenné vált a hiányod.

       Talán magamnak esett a legnehezebben a felismerés. A kuszaságból, az élet sodrásából történő felocsúdás. A rávilágítás arra, hogy mennyire szeretlek.

       Ezelőtt nem éreztem ilyet egy lánynál sem. A fiúknál pedig még véletlenül sem történt hasonló.

       Viszont Te... különb voltál mindenkitől. És ez az első pillanatban talán hirtelen megrémisztett.

       Nem mertelek közel engedni. Féltem. Hogy mitől? Talán önző mód a csalódástól. Hogy nem éreznél viszont úgy, ahogy én.

       Aztán jobban belegondolva, téged féltettelek magamtól. Attól a szörnyetegtől akartalak megóvni, aki piszkos módon megkívánt és vágyott rád. El akartam kerülni a végzetet, azt hogy megpecsételve a sorsunkat bűnbe esve egyé váljunk.

       Mégis magamnak ellent mondva cselekedtem. Óvatlan pillanatok hosszú sora következett.

       Meggondolatlan és rettentően felelőtlen lépéseim következtében mégis megsebeztelek.

       Téged, akit minden rossztól óvni próbáltalak. Téged, akit fájt szomorúnak látnom. Mégis könnyeket csaltam szép szemeidbe...

       Át nem gondolva tetteim súlyát igyekeztem egyre közelebb kerülni hozzád. Ha boldog voltál, annak örültem. Csintalanságodon és gyerekes csínyeiden- bár nem mindig mutattam- veled együtt nevettem. Ha gondterhelt voltál, vállaidról a mázsás súlyt levéve őriztem édes álmaidat. Ha a fájdalom jeges vasmancsával marta a szíved, vállamra hajthattad fejed, hogy könnyeid útján megszabadulj a kínzó érzéstől. Szinte már betegesen óvtalak, őriztem édes ártatlanságodat. Persze csak a kellő távolságból. Rettegtem, hogy ha túl közel lépek hozzád, Te kétszer annyira eltávolodsz majd tőlem. Ezért csak a biztonságos távolból figyeltelek és segítettelek. Megelégedtem annyival, hogy a messzi távolból csodálhatlak, vigyázhatok rád, mint a világ legdrágább és leggyönyörűbb kincsére. Teljes odaadással, szeretettel és érzékiséggel.

       És egy nap mégis én rontottam el. Átléptem az általam felállított határokat. Mohóságom hozta fejemre a vesztet. Hirtelen nem elégített már ki a biztonságos messzeség. Közelről akartalak. Érezni akartalak. Bemocskoltam hófehér tisztaságod. Elvettem a legféltettebb kincsed. Elvettem, mert nem adtad oda, ami végtére érthető is. Nem nekem kellett volna odaadnod de én mégis megszereztem.

       Azóta is gyűlölöm magam érte...

       Te mégis arra kértél, hogy ne bántsam magam érte. Te még akkor is bíztál és hittél bennem. Ezek ellenére sem a szörnyeteget láttad bennem. Fontos voltam neked. Egyedül neked.

       És ez újra felmelegítette kétségbeeséstől és bűntudattól megfagyott szívem. Ismét reménnyel töltött el. És tettem neked egy ígéretet. Egy ígéretet, mely örökre szól, az idők végezetéig. Egy olyat, ami két embert összeköt és sosem enged szétválni.

       Bár számodra- elmondásod szerint- nem volt szükség erre. Nekem viszont muszáj volt megtennem. Így megnyugodhattam, hogy valóban biztonságban leszel tőlem.

       Boldogok voltunk. Ezúttal már egy párként osztoztunk meg az élet örömeiben és nehézségeiben.

       Ám boldogságunkat hamar beárnyékolta egy számomra eddig ismeretlen érzés. Látszólag Te boldog voltál mellettem, aminek én örültem a világon a legjobban. Úgy gondoltam, egészen életem végéig tartozom neked azért, mert adtál egy második esélyt, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy számomra. Ennek értelmében próbáltalak a lehető legboldogabbá tenni.

       Viszont, mikor a barátaiddal láttalak... mikor a többiekre nevettél széles mosollyal, Őket ölelgetted, szép szavakkal szóltál hozzájuk, velük szórakoztál, különös érzés fogott el. Tüzes vasból formált erős kéz szorongatta markában torkomat. Erősen tartva fojtogatott a féltékenység. És tudtam, éreztem, hogy ez már nem normális. Betegesen beléd szerettem. Olyannyira, hogy egy hajszál választott el attól, hogy kisajátítsalak magamnak. De... ezt nem tehettem meg. Halálosan szerelmes voltam beléd, görcsösen ragaszkodtam hozzád, az egyetlen támaszomhoz.

        Bár még annyi józan eszem maradt, hogy felismerjem, hibát követek el...

       Itt állok most. Teljesen magamba zuhanva, elgyengülve. Felismertem a hibámat. A mérhetetlen önzőségemet. Rájöttem, hogy nem ragaszkodhatok hozzád, akaratod ellenére, erőszakosan nem láncolhatlak magamhoz.

         Egy világ dőlt bennem össze. De tudom, így helyes a cselekedetem. Önző vagyok de Téged mégis jobban szeretlek magamnál. Ezért döntöttem úgy, hogy ebből a játékból most egyikőnk végleg kilép. Így nekem kell elhagynom a biztonságot nyújtó karjaidat. De csakis a Te érdekedben, hogy megvédjelek.

       A lángok pillanatok alatt vesznek körbe. Mosolyogva figyelem. Még ez is Rád emlékeztet.

A forróság, amely azonnal szétárad és ellep, tested melegét idézi fel bennem. Mikor összesimulva, forrón szerettük egymást. Sosem éreztem még ahhoz foghatót.

       A tűz egyre hangosabb pattogása édes kacajodra emlékeztet. Elmémbe örökre beégette jelvényét a boldog mosolyod és csilingelő nevetésed.

       A lángok éles csillogásában szemed fényét vélem felfedezni. Lázas szemeid erőtlen fényét, mérges szikráidat, vidám csillogásodat, fájdalmas, tompa pislákolásodat, szerelmes tekintetedet és vérkönnyes szemeidet.

        Lehunyt szemekkel, halványan mosolyogva állok csak az egyre erősödő forróságban. Lassan engem is elérnek a lángok de előtte még a tűz lágy szele és szúró füstje csapja meg arcomat. Pont, mint gyengéd simogatásaid és csípős pofonod.

       A lángnyelvek aztán már lábamnál csapkodnak. Forró csókjaikkal kóstolgatják testem. A fájdalom minden fájdalom legkínzóbbika. Elviselhetetlenül mar és gyötör. Zokogva, hangtalanul üvöltve rogyok térdre, ezzel megadva magam. Sírva, szenvedve nézem végig, ahogy közös életünk, emlékeink, érzéseink a lángok martalékává válnak, felemésztenek velük együtt. Minden szénné ég...

       Ez lett a vesztem. Mindkettőnk veszte. Mert önző voltam és szerettelek, de nem hagytam magam szeretni...