/Hyuk/
Egy hideg kora téli reggelen reszketve ébredtem fel. Nem tudtam mennyi az idő, sajnos semmi fényt nem érzékeltem, de... Mivel kialudtam magam, biztosan már felkelt a nap. Ah, most kezdődik a második hetem itt... Az autóbalesetben szerzett sérüléseim javarészt már begyógyultak a testemen, csak még a lábam fáj egy picit... Meg hát a vakság, igen. Az orvos szerint még legalább további egy hét, hogy el tudják végezni rajtam a beavatkozást. Unalmas itt, elveszettnek érzem magam. Az első pár napban eléggé lehangolt voltam a látásom elvesztése miatt, kicsit nehezen is ment feldolgozni, de az tartja bennem a lelket, hogy ez csak átmeneti és minden rendben lesz. Amúgy meg meg lehet szokni, bár azért nem árt egy kis segítség.
Ah, nagyon hideg volt most a kórteremben. Talán kikapcsolták a fűtést? Vacogva igyekeztem a legjobban a puha takarómba bújni, de ez már elviselhetetlen volt egy idő után... Megnyomtam az ápoló-hívó gombot, majd ha jön valaki, ő segíteni fog, hogy melegebb legyen a helységben, addig is kedvenc kispárnámat is magamhoz öleltem. Az emlékeztet csak a szobámra... Egy aprót sóhajtva vártam tovább, hogy megérkezzen a segítségem.
Mindig erősnek akarom mutatni magamat, de az itt töltött egy hét után rá kellett jönnöm, hogy egyedül nem megy. Habár fizikailag javult a helyzetem, az elmúlt napokban pszichológus is kezelt, de lelkileg még nagyon nagy támogatásra van szükségem...
/Hongbin/
Második éve dolgozom ápolóként Szöul egyik neves magánklinikáján. A kórházunk speciális műtétek elvégzésére szakosodott, leginkább az érzékszervi megbetegedések kezelésére.
Alapjába véve szeretem a munkám. Szeretek segíteni az embereken, látni a hálás tekintetüket, a mosolygós arcukat a gyógyulás után. Örömmel tölt el, hogy egy-egy lejátszott sakk menet, felolvasott vers, eldobott labda, lerajzolt kép mekkora segítség lehet a gyógyulásban. Mindig mosolyogva indulok neki a napnak és próbálom pozitívan látni a dolgokat.
Viszont sokszor a gyógyulás mellett ott van a másik vége is a dolognak. A maradandó károsodás esetleg a legrosszabb... a halál. Olyankor nehezen tudom elviselni, hogy nem tudtunk segíteni, vagy nem tehettünk meg mindent a gyógyulás érdekében. De ez a szakmához tartozik. Megviseli az embert de sosem szabad hagyni, hogy felőrölje. Szépen lassan túl kell lépni.
Reggel már korán a kórházban kezdek. Épp a kávémat iszogattam, mikor a 620as szobából csengettek. Az asztalra csaptam a bögrémet és már rohantam is. Fél percbe sem telt, máris megérkeztem a vak fiúhoz, aki hívatott. Látszólag az ágyában csendesen pihent.
- Jó reggelt.- szólaltam meg halk hangon, nehogy ráijesszek.- Valami gond van?- kérdeztem kedvesen, mikor mocorogni kezdett.
/Hyuk/
Vacogva fúrtam arcomat a párnámba, de azért nagyon füleltem, hogy mikor csapódik az ajtó. Ám amikor meghallottam Hongbin férfias, számomra nagyon kedves hangját, rögtön több erőre kaptam, és a hang irányába fordítottam a fejemet. Na igen, Hongbin... A fiatal ápoló, aki mindig akkora örömmel jön be hozzám, segít, gondoskodik a kényelmemről, hogy szinte el is felejtkezem arról, hogy fogyatékkal élem a napjaimat, bár néha picit szégyenlős vagyok előtte. Ő az egyetlen fényem a végtelen sötétségben? Meglehet...
- Hongbin-sshi... - húztam fel orromig a takarót. - Itt... Na-nagyon hideg van... - leheltem a puha anyagba, hogy árasszon egy kis meleget arcomnál lévő jéghideg kezeimre.
/Hongbin/
Halványan elmosolyodva léptem hozzá közelebb.
- Mindjárt jobb idő lesz.- tekertem feljebb a fűtést.- Valaki lecsavarta.- jegyeztem meg rosszallóan.- Míg be nem melegszik, itt egy jó meleg takaró.- terítettem rá.
- Hogy aludtál Sanghyuk?- kérdeztem tőle kedvesen.- Álmodtál valami szépet?- simogattam meg hideg arcocskáját és mellé ülve hallgattam, mit fog válaszolni.
Szerettem hozzá bejönni. Egy nagyon súlyos autóbaleset érte. Vannak akik túl sem élnek olyan sérüléseket, amiket Ő egy hónap alatt átvészelt. Erős srác Ő. Nagyon meg akar gyógyulni, amit tisztelek benne. Ezért én mindig mindent megteszek érte, hogy neki könnyebb legyen. Bár tudom, vannak hullámvölgyei... hisz tegnap is egy pszichológus járt nála. Nem könnyű. De én, az orvosok és a szülei is bízunk a teljes felépülésben. Minden esélye megvan rá.
Mivel nem sokkal fiatalabb nálam, hamar megtaláltuk a közös hangot. Sokat szoktam vele lenni, hogy addig is eltereljem a figyelmét a gondjairól.
/Hyuk/
Szélesen elmosolyodtam, ahogyan hallottam a kattogást, annak jeléül, hogy feltekerte a fűtést.
- Jól aludtam. Anyuval és apuval álmodtam... - sóhajtottam égő arccal, picit szégyenlősen, miközben a homlokomig is felhúztam a takarót.
Eddig jéghideg arcom most tűzforró lett érintésétől... Legalábbis én így éreztem.
Szeretek egy kicsit játszani vele, mert hát csak ő foglalkozik velem ennyire, senki más. Így meg is bízom benne.
/Hongbin/
- Ennek örülök.- hangom még mindig mosolygós volt.- Ha lesz kedved és szép lesz az idő majd ma is kiviszlek a kertbe. Aztán hallgathatunk egy kis zenét is.- javasoltam neki programot.
- Ha jól tudom, a szüleid is benéznek majd. Most mennem kell de nemsokára visszajövök a reggelivel.- álltam fel mellőle és megigazítottam rajta a takarót.
/Hyuk/
- Tényleg? Meglátogatnak a szüleim? - vált a hangom pár oktávval magasabbá.
Mivel nem a városban lakunk, a balesetem óta nem tudták megoldani, hogy bejöjjenek, pedig már nagyon hiányoznak, biztosan erőt adnának nekem. Egy picit el is érzékenyültem erre, szinte el is felejtettem, hogy mit mondott előtte Hongbin. Halkan szipogva, elmosolyodva nyúltam keze után, bár nem tudtam, hogy merre van pontosan. Csak... Meg akartam kicsit szorongatni a kezét, hogy tudjam, minden rendben lesz és nem vagyok magamra utalva. Kétségbeesetten voltam azért még...
/Hongbin/
Elmosolyodtam meglepettségén. Gondoltam, hogy örülni fog ennek a remek hírnek.
- Minden rendben lesz.- fogtam meg kinyújtott kezét és megszorítottam, majd hüvelyk ujjammal finoman megcirógattam.
- Most megyek.- engedtem volna el, de Ő még mindig magánál tartott.- Sanghyuk. Mindjárt visszajövök. Kang bácsihoz is be kell néznem. Tudod, hogy minden reggel én keltem. Legyél jó fiú.- erre aztán elengedett így folytathattam az utamat.
/Hyuk/
Annyira meg tudott nyugtatni a hangja, meg csak úgy a jelenléte. Nem akartam, hogy elmenjen... De amikor mondja, hogy mennie kell, mert dolga van, mindig eszembe jut, hogy ô egy ápoló, én pedig csak egy beteg vagyok, semmi több... Semmi. Több. Elszomorodva, csendesen hajtottam le a fejemet, és egy aprót sóhajtottam. Igazából... Hongbin olyan a szememben, mint egy hős. Kedves, jólelkű, gondoskodó... Felnézek rá. Remélem ma is ő hozza nekem az ebédet, mert szeretnék vele tölteni egy kis időt.
/Hongbin/
- Majd jövök.- csuktam be az ajtaját és tovább indultam a dolgomra.
Felkeltettem Kang bácsit, aztán végig jártam a kórtermeket a reggelikkel és gyógyszerekkel. Ezek után előkészítettem egy szobát egy új betegnek.
Lassan de esemény dúsan telt a nap. Gyorsan elugrottunk ebédelni aztán a betegekhez is bevittük az ebédet. Én szokás szerint Sanghyuk-hoz mentem.
- Sziaaa...- toltam be a kocsit.- Remélem éhes vagy, mert most nagyon finom az ebéd. Hm... szagold meg.- ültettem fel az ágyában és az orra alá tartottam a tányért.- Utána pedig szépen lemozogjuk a kertben. Na nem mintha szükséged lenne rá. De mozogni kell.- mondtam kedvesen és lassan etetni kezdtem.
/Hyuk/
Eddig picit úgy éreztem, hogy jobb a hőmérséklet a szobában, de ahogyan Hongbin kisurrant, mintha megint hűvös lett volna hirtelen. Ah, ez ilyenkor annyira rossz, hogy egyedül vagyok... A szemeimet lehunyva igyekeztem kikapcsolni az agyamat, hátha sikerül még egy picit pihennem. Egy fiatal nővérke hozta a reggelimet, bár biztosan rengeteg dolga van most Hongbinnak. Így egy kicsit étvágytalanul fogyasztottam el a pirítóst forró teával.
Délig csak unatkoztam szinte, de rögtön felvillanyozódtam, ahogyan meghallottam kedvenc ápolóm hangját.
- Hongbin-sshi! - örültem meg neki gyermeki mosollyal, majd csak hagytam, hogy erős kezeivel segítsen felülni. Nagyon jót mosolyogtam azon, hogy elkezdett etetni, mert igazából enni azért tudok még... Mondjuk kicsit forró volt még, lehet csak nem akarta, hogy magamra borítsam, vagy valami. Annyira nem voltam éhes, szóval csak pár falatot ettem, de meg kell hagyni, egész finom volt az itteni kajához képest.
- Hongbin-sshi... Volna itt valami, ami már nagyon fúrja az oldalamat. - ültem feljebb egy picit elpirulva, az ujjaimat piszkálva.
/Hongbin/
Lassan etettem az ebéddel, meg-megtörölve ajkait. Mikor befejezte, összepakoltam.
- Mondjad csak, figyelek.- toltam félre a kiskocsit aztán visszaültem mellé.
/Hyuk/
Mindkét kezét megfogtam, és picit én is közelebb csúsztam hozzá.
- Én csak... T-tudni szeretném, hogy hogy nézel ki... - vettem egy apró levegőt, és kicsit hideg tenyeremet óvatosan, remegve helyeztem pont arcára.
Lassan simítottam végig arcélén, egészen álláig. Hmm, férfias lehet... Ezután hüvelykujjammal végigcirógattam kissé kiszáradt ajkait, majd orrán és szemhéjain is. Olyan...tökéletesnek érzek mindent az arcán. Olyan puha, bársonyos a bőre...
Zavarban voltam, valószínűleg a fejem is teljesen vörös volt, mert igazából... Lehet, hogy kellemetlenül érzi magát, hogy csak így az arcába nyúlkáltam.
/Hongbin/
Kicsit meglepett kérése. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy milyen nehéz lehet neki most. Elvesztett valamit, valamit ami az élete része volt, természetesnek gondolta, hogy van. Könnyebb volt vele a létezés. Most pedig hirtelen megszűnt. Tudja mit láthatna, de mégsem érzékeli. És ez borzasztó lehet.
Hagytam neki, hogy körbesimogassa arcomat. Kicsit zavarban voltam, talán érezte is bőrömön, hogy felmelegedett de nem húzódtam el. Lehunyt szemekkel, türelmesen vártam, hogy arcom minden négyzetcentijét feltérképezhesse.
Gyengéden bújtam puha tenyerébe, mikor arcomat cirógatta, ajkam megremegett lágy érintése után. Valamiért izgatottságot éreztem és a szívem hevesen dobogott.
- Ne aggódj, nemsokára látni fogsz.- biztattam mosolyogva és kezét megfogva fektettem arcom tenyerébe.
Azért kicsit kíváncsi voltam, mit gondol rólam. Ez valahogy kicsit előny is. Így nem külsőségek alapján ítél. Pusztán csak az érzései és ép érzékei alapján.
/Hyuk/
Miközben arcát simogattam, ujjhegyeimmel haját is érintettem fülénél. Az is milyen selymesnek tűnik... Nagyjából most már van egy elképzelésem róla, bár az is előfordulhat, hogy az érzéseim és a felé irányuló pozitív emlékeim megszépítik egész lényét, de nem érdekel...
- Kíváncsian várom. Bár... Így is meg tudom mondani, hogy egy csodálatos ember vagy, mint egy őrangyal, Hongbin-sshi... - mosolyogtam kissé esetlenül elpirulva, majd egy kicsit ügyetlenül át is öleltem őt, persze csak röviden.
De ez a két másodperc is elég volt, hogy rájöjjek, hogy baromira vonzó lehet... Szélesek vállai, a háta, izmos, és az az illat... Yah, jesszus! Mik ezek a gondolatok?
Ettől csak még jobban elvörösödtem.
- A-akkor... Kimegyünk sétálni? - nyújtózkodtam óvatosan, hogy ne hogy leüssek valamit, Hongbint meg főleg ne...
/Hongbin/
Halkan felkuncogtam kedves kis bókján. Annyira aranyos ez a srác. Maga a megtestesült ártatlanság. Nem sokkal fiatalabb mégis még olyan gyermeteg tud lenni néha. És ez annyira... vonzó...
De nem gondolhatok ilyenekre. Ő fiatal srác, egy beteg. Ez etikátlan dolog.
Csak egyszerűen megdobogtatja a szívem az egyszerű bája.
Gyengéden öleltem magamhoz, vigyázva nehogy kárt okozzak benne akár egy szimpla öleléssel.
- Ha van kedved, mehetünk. De öltözzünk fel rendesen, mert hiába süt a napocska, azét hűvös van.- fogtam meg a kezét és felsegítettem az ágyból.
A szekrényéből elővettem a kabátját és a jó vastag zokniját. Ráadtam a bundás kabátot és az ágyra ültetve, lelógó lábaira felhúztam a zoknikat. A papucsába lépett és belém karolva lassan követett. Az ápoló szobánál megálltunk, hogy én is felöltözzek aztán folytattuk az utunkat az udvar felé.
/Hyuk/
Egy kis halvány pírral az arcomon hagytam, hogy belebújtasson a meleget adó kabátomba, majd a zoknikat is rámadta. Mindig levesz a lábaimról, amikor ilyeneket csinál...
Kicsit kétségbeesetten szorítottam biztonságot nyújtó, izmos karját, mintha soha nem is akarnám elengedni. Végül ez hamarabb bekövetkezett, mint gondoltam, de hát csak pár pillanatra, utána úgy bújtam hozzá, mint egy kismacska.
Nos, tényleg hideg volt, de mondjuk ez még valahogyan tűrhető volt, főleg hogy a lassú séta közben bátrabban simulhattam hozzá közelebb, hogy melegen tartsuk egymást.
- Hongbin-sshi! Nem tudod, hogy mikor jönnek a szüleim? - kérdeztem rá hirtelen a köztünk ülő csendet megtörve.
Hiába voltunk némák pár percig ezelőtt, az nem az a fajta kínos csend volt. Éppen csak meghittnek számított számomra ez a pillanat, hogy együtt sétáltunk a kora téli kertben. Biztosan gyönyörű lehet. Hongbin-sshi azt mondta, itt rengeteg szép fenyők vannak.
/Hongbin/
Szorosan hozzám bújva követett. Mindig így kísérem mindehova. Úgy bújik hozzám, mintha én lennék az utolsó menedéke. Én pedig úgy ölelem magamhoz, vigyázok rá, mutatom az útját, mintha egy kis védtelen kiskutya lenne, aki minden segítségre rászorul.
Halványan mosolyogva kísértem a kertben. Szép volt az idő, lágyan sütött a nap, a tegnapi eső illata még érződött a levegőben.
Csendes utunkat végül Ő törte meg.
- Pontosan nem tudom. Azt mondták, hogy dél után jönnek. Már az van, szóval bármelyik pillanatban megérkezhetnek.- szorítottam meg biztatóan a karját.
- Nem fázol?- fogtam meg hideg kezeit és finoman dörzsölgetve melegítettem fel.
/Hyuk/
Rögtön egy gyermeki mosolyra kúsztak szám sarkai, és boldogan felkacagva hagytam, hogy egy picit felmelegítse a kihűlt kezeimet.
- Már annyira hiányoznak a szüleim... Majd ők erőt adnak nekem. Meg...persze te is. - kuncogtam a végét, majd kicsit nem gondolkodva támasztottam homlokomat mellkasához.
Annyira nem szoktunk ölelkezni, meg ilyesmik, de mindig nagyon késztetést érzek arra, hogy úgy bújjak hozzá, mintha egy kismacska lennék. Tudom, hogy Hongbin nem fog eltolni magától.
- És te nem fázol? Nem akarom, hogy megfázz. - biggyesztettem le alsó ajkamat, és egy féllépést elléptem tőle, bár valószínűleg teljesen elvörösödtem. Mindegy, fogjuk arra, hogy a hideg miatt van...
/Hongbin/
Édes mosolyában szinte elvesztem és nem tudtam nem viszonozni, bár Ő ezt sajnos nem láthatta.
- Erős vagy Te. De persze, hogy szükséged van a szüleidre. Én pedig azért vagyok, hogy segítsek.- szorítottam magamhoz.
Kedves gesztusai mindig nagyon jól esnek. Annyira szívmelengetőek. És ezekért komolyan megéri minden reggel felkelni és bejönni.
- Hm.- álltam meg hirtelen.- Így jobb volt.- karoltam át és szorosan magamhoz öleltem.
Nem tudom, mi üthetett belém, egyszerűen csak jól esik ha mellettem van. Tudom, hogy nem helyes ezt tenni, és ha meglátnak nagyon megüthetem a bokámat, de nem tudtam megállni.
/Hyuk/
Istenem... Nagyon meglepett, hogy így hirtelen magához láncolt izmos karjaival. Őszinte leszek, még soha nem ölelt meg önszántából. Mindig csak én bújtam, ő pedig viszonozott. Szóval ez a gyönyörű pillanat most nagyon megérintett. Szorosan öleltem széles hátát vékonyka, gyenge karjaimmal, miközben arcomat teljesen elrejtettem vállgödrében, a szívem majd' kiugrott a helyéről, és aprókat kellett sóhajtoznom, hogy egy picit is megnyugodjak. Legszívesebben benyögtem volna egy "soha ne engedj el"-t, de inkább csak kiélveztem az ölelést. Ezt a védelmező ölelést, amiben biztonságban éreztem magamat...
- Hongbin-sshi... Menjünk most már be, picit fázok és te is reszketsz... - kerestem utat puha és meleg kezeihez, miután már lecsúsztatta azokat hátamról.
/Hongbin/
Forró lehelete nyakamon landolt, amitől jólesően rázott ki a hideg. Naivan azt gondolta, hogy a hidegtől reszketek pedig csak a bennem dolgozó izgalom rázta testemet enyhén.
- Persze, menjünk.- fogtam meg kezét és belé karolva vezettem.
A szobába érve a szülei fogadtak de csendre intettek, hogy ők tudják majd üdvözölni a fiúkat. Levetkőztettem Sanghyuk-ot és visszafektettem az ágyába.
- Azt hiszem én most...- a szüleire pillantottam, akik bólintottak.- Magatokra hagylak titeket.- takargattam be és értetlen arcocskáján elmosolyodva ballagtam az ajtóhoz. Mikor meghallotta édesanyja hangát, azonnal felpattant az ágyból. Egy darabig figyeltem Őket az ajtóból.
Örültem a boldogságának de ezzel egy időben a szívemben valami rossz érzés is megjelent. Talán a bűntudat. Ezt az ártatlan és naiv srácot annyira megkedveltem... és néhány perccel ezelőtt még olyan furcsa gondolataim támadtak vele kapcsolatban. És ez erkölcstelen de nagyon. Borzasztó ember vagyok... neki az a legfontosabb most, hogy felépüljön, újra színesben lássa a világot és boldog legyen... nekem ebben a jövőben nincs keresni valóm. Én csak az ápolója vagyok.
Nagyot szusszanva hagytam el a kórtermét és tovább folytattam a dolgomat.
/Hyuk/
Miközben továbbra is összebújva ballagtunk vissza a kórterembe, sok gondolat kavargott a fejemben. Eddig minden olyan kilátástalannak tűnt. Tudom, hogy valószínűleg jövőhéten ilyenkor már előkészítenek a műtéthez, és minden rendben lesz, de mégis végtelenségnek tűnnek a percek. Mondjuk ha Hongbinnal vagyok, valamivel gyorsabban telik az idő. Na de igen... Kétlem, hogy valaha is látnám majd őt újra. Én hazamegyek lassan, és kontrollra sem ide kell visszajönnöm. Picit el is szomorodtam, mert tagadni sem tudnám, hogy túlságosan kedvelem őt. Amikor legközelebb feleszméltem, már Hongbin le is vetkőztetett, bár a zoknikat kértem, hogy hagyja rajtam, mert jól esett a lábfejeimnek egy kis meleg. Bár... Nagyon nem értettem, hogy miért többesszámban beszélt, de aztán amikor anya kedves hangját meghallottam, elérzékenyülve pattantam fel ágyamról, és elzokogva magamat bújtam szüleimhez. Hirtelen csak annyi minden felszabadult bennem, és szüleim hangjára nem tudtam ezt visszafogni. Anya is sírdogált, apa is. Azért borzasztó volt így...hallani? őket...
- N-ne sírjatok... Már nem kell sokat várni, és...újra látni foglak titeket... - remegtem teljes testemben szipogva, és arcomat apukám vállába fúrtam.
Elég sokat beszélgettünk, szinte végig ölelkeztünk és már kezdtem jobb kedvű is lenni. Remélem Hongbin még jönni fog, mert szeretném, ha a szüleim megismernék ezt a csodás embert, aki miatt kibírom itt...
/Hongbin/
A délután további részében az új beteggel foglalkoztam, aki némaságban szenvedett. Ő is elég fiatal srác, velem egykorú lehetett. Lelkileg is nagyon megviselhette hangja ideiglenes elvesztése, mert meglehetősen zárkózottan viselkedett. Én próbáltam kedvesen szólni hozzá, elmagyarázni, hogy mit merre talál és hogyan kérhet segítséget. Mikor vele végeztem, már javában sötétedett és lassan a munkaidőm vége felé közeledtem.
Nem mentem be Sanghyuk-hoz, nem szerettem volna megzavarni, úgyis csak kevés időt tudott a szüleivel tölteni eddig. Szüksége van a támogatásukra.
Mikor minden napi teendőmet elvégeztem, átöltözve indultam haza. Út közben beugrottam a boltba, vettem valami kész kaját aztán hazabuszoztam.
/Hyuk/
Nagyon jól éreztem magamat a szüleimmel, anyától kaptam egy plüssfigurát is, egy macit. Igazából tényleg jól jött, hogy otthonosabb legyen a kórtermem, és így legalább majd mindig eszembe jutnak az én imádott szüleim. Viszont miután nekik menniük kellett, elszomorodva bújtam a takarómba. Kár, hogy most Hongbin már nem jött el, de lesz még rá lehetőség, hogy találkozzanak. A plüssömet szorongatva aludtam el viszonylag könnyen.
Az éjszakám nyugodt volt, így reggel is kipihentem keltem, ám... Ahogyan felébredtem, zajokat hallottam magam mellett, meg a főnővér hangját.
- Ah, jó reggelt, Sanghyuk. Bocsánat, ha felébresztettünk, de mindjárt érkezik a "szobatársad". - beszélt kedvesen, én pedig csak kicsit kómásan elmosolyodtam.
Jó lesz egy kis társaság. De akkor meghallottam a részleteket... Egy velem egy idős lány és egy baleset utáni rehabilitáció miatt lesz itt pár napig. Igazából, így első hallásra nem tűnt valami szimpatikusnak. Vagy csak féltem, hogy Hongbin őt is úgy megkedveli, mint engem...
/Hongbin/
Reggel kicsit fáradtan ébredtem, a fejem is fájt egy kicsit és olyan furcsán éreztem magam. Nem nagyon törődtem vele, ittam egy jó forró teát, lezuhanyoztam és melegen felöltözve indultam a kórházba dolgozni.
Reggel az én feladatom volt a reggelik kiosztása, így máris Sanghyuk-kal indíthattam a napot.
- Szép reggelt fiatalok!- nyitottam be a szobába.- Meghoztam a reggelit.- léptem először az új lány mellé.
- Szia. Hongbin vagyok.- nyújtottam neki kezet.
- Jó reggelt. Lara-nak hívnak.- mosolygott kedvesen a lány.
- Tessék itt a reggelid.- tettem a szekrényére a tálcát.- Nem muszáj formálisan beszélned velem.- ajánlottam fel.- Ha bármire szükséged van, vagy segítség kell, szólj bátran. A reggelit meg fogod tudni enni? Úgy értem, nem kell segítség?
- Köszönöm. Igen menni fog. Már annyira tudok mozogni.
- Rendben. Oh de kis aranyos macid van.- fordultam Sanghyuk felé.- A szüleid hozták?- segítettem fel és etetni kezdtem.
/Hyuk/
Pár perccel később be is hozták a lányt. Nem tudom, hogy hogy nézett ki, de a nővérkék nagyon dícsérték, hogy milyen gyönyörű a haja és így tovább. Ah, ne már... Habár nem nézném ki Hongbinból, hogy flörtöljön egy beteggel, de épp elég, ha a csajnak megtetszik... Ah, kicsit el is kedvtelenedtek. Csendben hallgattam, ahogyan bemutattak a lánynak, én pedig éppen hogy csak köszöntem neki. Szerencsére már hozták a reggelit, így nem kellett kínos csendben lennem vele. De amikor meghallottam Hongbin hangját, egy picit talán elsápadtam. Csodás. Amíg Lara-val beszélt, én csak a szemeimet becsukva öleltem a macimat, mint egy kisfiú... De nem akartam jelenleg itt lenni. Úgy éreztem, hogy láthatatlan vagyok...
- Igen, anyukámtól kaptam. - válaszoltam kérdésére halkan, és csak egy falatot ettem a reggeliből. Nem volt valami finom, különben sem voltam valami éhes.
Megráztam a fejemet, amikor újabb falatot akart ajkaim közé helyezni.
- Köszönöm, Hongbin-sshi, nem vagyok éhes. - piszkáltam ujjaimmal a kezemben szorongatott puha macika fülét.
/Hongbin/
Olyan csendes volt Sanghyuk. Talán még furcsa volt számára a szobatársa, hisz eddig egyedül volt végig.
- Ha nem, hát nem. Nem szabad erőltetni. Majd eszel ebédet.- mondtam kedvesen.- Ha van kedved, ma is sétálhatunk. Akár Lara-t is vihetjük magunkkal.- javasoltam.- Na de addig is vigyázzatok magatokra, legyetek jók. Beszélgessetek. Majd jövök.- toltam ki a kocsit és mentem tovább a reggelikkel.
/Hyuk/
Igen, vigyük le Larát... Hogyne... Már pedig azt hiszem, hogy muszáj lesz. De hát neki a lábai még nagyon rosszak, Hongbinnak jobban kell őt tartania, mint engem. Már csak a gondolatra is görcsbe rándult a gyomrom. Mindegy, kibírom...
Lara igyekezett beszélgetni velem, de nem voltam valami együttműködő. Hát még miután csak úgy megjegyezte, hogy Hongbin milyen aranyos srác, és baromira helyes...
- Ebben a témában nem tudok nyilatkozni, de csodálatos ember. - villantottam egy esetlen mosolyt felé, majd csak aprót sóhajtva öleltem tovább a macimat. Könyörgöm, legyen ez csak egy álom... Hongbin az ápolóm, én sem vagyok neki semmi több, mint egy beteg, így annak örülhettem, ha ölelgetett, most pedig Lara miatt ez nem fog menni.
Az ebédünket is Hongbin hozta el, de én még mindig nem éreztem magamat olyan éhesnek, szóval csendben vártam, hogy most induljunk sétálni, vagy sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése