/Hongbin/
A nap egészen gyorsan pergett, a két új beteg érkezésével még több lett a feladatunk. Nekem kellett Taekwoon-nal is foglalkoznom. Szegény nagyon el van keseredve a hangja miatt. Már lassan két és fél éve néma és egyáltalán nem látja a reményt a gyógyulásra. Én azért minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni, hogy kicsit jobb kedve legyen.
Az ebédet én vittem megint Sanghyuk-nak és ez úttal már Lara-nak is. Lara szerencsére jobban el tudja magát látni, így majdnem minden figyelmemet Sanghyuk-nak szentelhettem.
- Valami baj van? Olyan keveset ettél most is. Rosszul érzed magad?- kérdeztem aggódva Sanghyuk-ot.
/Hyuk/
Kicsit meglepődtem, hogy Hongbin hirtelen hozzám szólt. Csak picit lejjebb csúsztam az ágyban, és egy aprót sóhajtottam. Egy barom lennék, ha elmondanám az igazi okot, hogy mi is a bajom a mai napon.
- Egy picit fáj a hasam. De nem vészes, csak kicsit álmos vagyok. - pislogtam laposakat, miközben egészen az orromig felhúztam a puha plédet.
De...azt sem hagyhatom, hogy ketten menjenek ki Lara-val. Legalább így tudni fogom, bármi is történjen, és nem fog lassan felemészteni a kétségbeesés és a tudatlanság.
/Hongbin/
- Fáj a pocakod?- ijedtem meg.- De ez nem játék.- szóltam rá. Bár azt nem értettem, hogy ez hogyan függ össze az álmossággal.
- Pihenj egy kicsit.- simogattam meg az arcát.- Mindjárt hozok hasfájásra valamit.- mosolyogtam. Gondoltam egy kis tea majd jót tesz neki.
- Szerintem akkor a sétát elnapoljuk. Ugye Lara sem haragszik?
- Nem. A fő, hogy Sanghyuk jobban legyen. Majd megyünk holnap.- mondta kedvesen.
- Rendben, ezt megbeszéltük. Akkor nemsokára jövök.- intettem mosolyogva és magukra hagytam Őket.
Lara nagyon kedves lány. Remélem jól kijönnek majd. Pont Sanghyuk mellé illik. A gondolatra kicsit összeszorult a szívem de kényszerítettem magam, hogy ne érezzek így. Ez az élet rendje. Ennek így kell lennie.
/Hyuk/
Hát... Nem a legjobb hazugság volt, de talán semmi bajom nem lesz, ha kapok valami gyógyszert rá. Az idegességtől gyomorgörcsön kívül semmi fájdalmam nincsen. Egy mélyet sóhajtva vártam, hogy visszatérjen, de csak egy üveg pohár hangját hallattam, ahogyan nekikoccan a tálca szélének. Meg is éreztem a friss gyümölcsös tea illatát. Bevallom, ez jobb, mintha kint sétálnánk a hidegben. Biccentve vettem el a poharat, miközben óvatosan felültem, és lassan kortyolgatni kezdtem. Ki akartam tapintani Hongbin kezét, de először sikeresen izmos hasára tenyereltem. Wah, picit bele is borzongtam. Ezután már könnyen meg is találtam a kezét.
- Hongbin-sshi... Nem tudsz maradni egy kicsit? - kérdeztem halkan, bátortalanul, de mesélni akartam neki a tegnap délutáni élményeimről, ugye eddig nem volt rá alkalmam.
/Hongbin/
Mikor visszatértem a teával, Lara egy könyvet olvasott, neki is vittem finom friss teát. Sanghyuk pedig aludt. Vagyis azt hittem, mert lecsukott szemekkel feküdt.
- Persze, hogy maradok.- segítettem neki mosolyogva meginni a teát.
Az ágya mellé húztam egy széket és leültem.- Mesélj. Milyen volt tegnap a szüleiddel?
/Hyuk/
Éppen lelkesen kezdtem volna bele a mondandómba, de most már nem vagyok egyedül, Lara pedig lehet, hogy nem olyan toleráns, mint amilyen Hongbin. Viselkednem kell.
- Nagyon jól éreztem magamat velük. Tényleg... Sok mindenről beszélgettünk, azt mondták, hogy a jövőhéten, a műtétem napján is végig velem lesznek. - beszéltem egy halvány mosollyal az arcomon, majd egy újabbat szürcsöltem a teámból. - Bár... Vártalak téged is, hogy bemutassalak a szüleimnek. - suttogtam lebiggyesztett alsó ajakkal, de ezt most muszáj volt elmondanom neki.
/Hongbin/
- Ez remek. Meglásd hamar itt lesz a jövő hét. És aztán megint láthatsz majd mindent.- mondtam lelkesen.- Ha nem osztanak be, én is veled leszek majd. És akkor majd a szüleidet is megismerhetem. Sajnos tegnap sok volt a munkám, nem tudtam jönni.- sóhajtottam egy aprót.- Mihez lenne kedved ma? Hallgassunk megint zenét? Vagy olvassak neked? Vagy játszunk valamit?
/Hyuk/
Picit erősebben szorongattam a kezét, majd fejem alá húztam azt, hogy arcommal teljesen belesimulhassak. Izé, ennél már csak izmos mellkasa lenne jobb párna... Másik kezemmel pedig a macit szorítottam magamhoz. Azért most már őszintén tudtam mosolyogni. Nekem...rengeteg erőt adna, ha Hongbin végig velem lehetne a műtét napján. Kicsit félek...
- Játszunk valamit~ és közben hallgathatunk zenét. - beszéltem aegyozva azzal a kezemmel, amivel eddig a plüsst ölelgettem.
Most már tényleg jobban érzem magam, hogy Lara meg sem szólal, mintha itt sem lenne...
/Hongbin/
Mosolyogva hagytam, hogy kibérelje a kezem párnának. Addig is puha bőrét és selymes haját érinthettem. Olyan aranyosan feküdt az ágyában s mikor aegyozni kezdett, azt hittem, elfolyok, olyan édes volt. Legszívesebben agyon ölelgettem, puszilgattam volna. De... mikre gondolok? Ezt nem szabad...
- Rendben.- elővettem a mobilom és halkan, hogy Lara-t ne zavarjuk, elindítottam a zenét. Szerencsére hasonló az ízlésünk ezen a téren.
- Hm... arra gondoltam, hogy barkóbázhatnánk. Vagy uhm nem is tudom... nem vagyok jó játékok terén. Te mit szeretnél csinálni?- cirógattam meg arcát még mindig mellette lévő kezemmel.
/Hyuk/
Persze, ez világos volt, mint a nap, hogy most azért hallgattunk zenét ilyen halkan, hogy a drága kis Lara-t ne zavarjuk. Na mindegy, legalább most Hongbinnal lehetek.
- Hmm... Barkóbázhatunk. Vaaagy~ tudod, vannak olyan játékok, hogy mondjuk te mondasz egy szót, aztán én, ami errôl eszembe jut, és... Érted. - zavarodtam össze egy picit, ezért nevetve bújtam a lehető legjobban Hongbin tenyerébe. Most még ajkaimmal is éreztem, hogy milyen puha a bőre.
- De nekem mindegy, hogy mit játszunk. Csak játssz velem. - hajtottam vissza a fejemet oldalra, hogy felé "nézhessek", és lebiggyesztett alsó ajakkal, kiskutyaszemekkel igyekeztem meggyőzni őt.
/Hongbin/
- Rendben.- kuncogtam fel aranyos pofiját látva. Ez az ember teljesen elveszi a józan eszemet.
- Játszunk olyat, amit Te mondtál. Nekem tetszik az ötlet. De akkor magyarázzuk is meg, hogy miért az jutott az eszünkbe. Kezdem!- vigyorogtam izgatottan.- Legyen mondjuk maci.- pillantottam a plüssére.- Mi jut róla eszedbe?
/Hyuk/
Rögtön egy gyermeki mosoly fagyott az arcomra, és szorosan kezdtem ölelni a kis plüssömet.
- Szeretet... Mivel anyától kaptam, és tele van szeretettel! - nevettem fel, majd egy bájos arckifejezést varázsoltam magamnak. - Te jössz, Hongbin-sshi! - dörgöltem orromat tenyeréhez egy picit.
/Hongbin/
- Ez aranyos.- vigyorogtam boldogan csillogó szemekkel.- Szeretet... hm... Boldogság. Ha szeretsz vagy ha szeretnek akkor boldog vagy. És ez a világ legjobb dolog a világon.
/Hyuk/
- Szerelem... Az a legszebb dolog. Persze csak ha viszonzott. - kuncogtam szégyenlősen, miközben elpirulva takartam el az arcomat a macimmal.
Korom ellenére még nem voltam szerelmes, most pedig itt van Hongbin... Lehet, hogy csak gyermeki rajongás, vagy valami olyasmi, nem értek az ilyesmihez. Tapasztaltan kisfiúnak érzem magam ilyen téren, szóval egyáltalán nem vagyok biztos az érzéseimben.
/Hongbin/
- Hm. Igen, ebben teljesen egyet értek.- jegyeztem meg elgondolkodva.
Akaratlanul is azon tűnődtem el, hogy vajon Ő volt-e már szerelmes, érzett-e valaha ilyet. És Őt szerették-e úgy...?
- A szerelemről nekem a rózsaszín jut az eszembe.- nevettem el magam.- Olyankor a rózsaszín fellegekben érzi magát az ember, minden pillanatot a szerelmével akar tölteni, boldog, a pillangók a pocakját marják, beleszédül és... és nem tudom. Az a tökéletes állapot, szerintem. És rózsaszín.- kuncogtam.
/Hyuk/
- Mennyire tudod már... Tapasztalat? - csipkelődtem egy picit nevetve, de amúgy csak érdekelt.
Tudom, hogy nem lehet az enyém, de nem tagadom, hogy khm...el tudnám viselni a páromnak. De ez kicsit idiótán hangzik...
- Én még nem tudom, hogy ez milyen érzés, de jól hangzik... - sóhajtottam álmodozva.
/Hongbin/
- Hm... plátói szinteken sokszor voltam már szerelmes. De azt inkább csak rajongásnak mondanám. Igen.- bólintottam.- Egyszer... volt egy kapcsolatom. De... sajnos szomorú lett a vége.- sóhajtottam.- Nem untatlak ezzel.- vettem el arcától a kezem és idegesen tördeltem.
- Fiatal vagy, még sok időd van megtapasztalni. Ne csüggedj.- biztattam.
- Nos. Rózsaszín. Mi jut róla eszedbe?
/Hyuk/
- Ohhh... Bocsánat, nem tudtam, hogy érzékeny területen járok... - biggyesztettem le alsó ajkamat, és csak ott feküdtem, ezúttal már keze nélkül.
Lehet, még nem tette túl magát rajta... Akkor semmi esélyem sincsen. Különben is, ez egy kórház, nem pedig egy klub, ahol ismerkedni lehet. Ettől pedig picit elszomorodtam.
- Rózsaszín? - húztam a számat. - Mmm... Lányok? Mivel ők szeretik a rózsaszínt. - motyogtam valamit, miközben picit kisebbre összehúztam magam.
/Hongbin/
- Semmi probléma. Régen volt már.- intettem le.- Lányok... Számomra a barátságot jelenti. Elég sok lány barátnőm van.- kuncogtam.- Na ne gondolj rosszra.- tettem hozzá gyorsan.- De számomra sokat jelentenek. Szerintem a barátság az egyik legfontosabb dolog.
/Hyuk/
Egyetértően bólogatva hümmögtem. Nekem nincsenek barátaim... Néha jobba vagyok egy-két osztálytársammal, de állandó haverjaim nincsenek. Ezért irigylem a többieket, én nehezen barátkozom...
- Hmm... Hongbin-sshi, nem megy ez a játék nekem. - kezdtem picit nyafogni, és a fejemre húztam a takarómat.
/Hongbin/
- Jaj Te.- nevettem ki pocakját megbökdösve.- Akkor hagyjuk. Mihez lenne kedved Hyukkie?- becézgettem aranyosan.
/Hyuk/
Nyaaah... Most komolyan Hyukkienak hívott? Így még a szüleim is csak maximum hat évesen hívtak így... Ez pedig aranyos volt, picit égni is kezdett az arcom.
- Hát... Először is. - tapogattam ki megint a kezét, és visszahúztam az arcomhoz.
Így sokkal jobb. Kicsit duzzogva is néztem rá, amiért az előbb kihúzta, és birtoklóan bújtam tenyerébe, egyre jobban magamhoz szorítva. - Most már felőlem bármi jöhet. Mondjuk előtte ki kéne mennem a mosdóba. - suttogtam a végét kicsit szégyenlősen, és alkarját cirógattam ujjbegyeimmel.
/Hongbin/
Elmosolyodtam gesztusán. Ezek szerint tetszett neki a becézésem.
- Gyere, segítek.- vettem el ismét kezem az arcáról és felsegítettem. Belém karolva csoszogtunk el a mosdóig.
- Itt megvárlak.- álltam meg a fülke előtt.
Csendben várakoztam, közben gondolatban megint leszidtam magam. Borzasztóan viselkedem szegény gyerekkel. Egyszerűen nem lenne szabad becézgetnem, simogatnom, ölelgetnem.... ez... ezt nem... De nem tudok magamra ráparancsolni. És emiatt kezdek megijedni. Félek, hogy ezzel ártok neki.
Mikor végzett a csap alá tartva mostam meg a kezeit aztán pedig visszakísértem a szobába.
- Hongbin-shii... én is játszhatok veletek?- érdeklődött kedvesen mosolyogva Lara.
- Hm. Persze. Mihez lenne kedvetek?
/Hyuk/
Szorosan bújtam hozzá, és valami elégedettséggel töltött el, hogy már megint én foghatom erős karját, és nem Lara. Kiborít az a csaj...
Amikor a mosdóhoz értünk, kicsit bénáztam még, hogy ne menjek neki semminek, de miután elvégeztem a dolgomat, Hongbin meg is mosta a kezeimet. Olyan aranyos ez a pasi... Ah, miért nem más körülmények között találkoztunk? Akkor valószínűleg másképpen lennénk. De nem baj.
Amikor visszamentünk a kórterembe, rögtön egy nagyot sóhajtottam. Már nincs is annyira kedvem játszani... De persze csak egy mosolyt erőltettem az arcomra, és lehuppantam az ágyamra.
- Nekem mindegy. - igazítgattam frufrumat ujjaimmal, bár nem tudom, hogy hogyan nézhetett ki a hajam... Mindegy, Sohee nővérke mindig megfésül egy kicsit reggelente.
Most már muszáj jól kinéznem, hogy jobb legyek Lara-nál. Akkor leszek nyugodt... Lara átült az én ágyamra, mellém egy fél méterre.
- Itt nincs valami kártya? Römizhetnénk~ - kuncogott a lány, amire csak oldalra hajtottam a fejemet.
- Akkor jó játékot. - mondtam halkan, ridegen, és a macimat vettem a kezeimben. Nem hiszem el, hogy nem gondol rá, hogy most nem tudok kártyajátékot játszani...
/Hongbin/
- Öhm... azt hiszem ez nem jó játék ötlet, mert Sanghyuk nem tud csatlakozni hozzánk.- utasítottam vissza Lara ötletét.
Már éppen tiltakozott volna, mikor nyílt a terem ajtaja és gondolom Lara szülei léptek be rajta.
- Jó napot kívánok.- pattantam fel és mélyen meghajolva üdvözöltem Őket.
Kedvesen fogadtak engem és Sanghyuk-ot is. Aztán minden figyelmüket a lányuknak szentelték. Kikísérték a folyosóra sétálni, aztán gondolom a társalgóba vonulhattak el. Így megint kettesben maradtam Sanghyuk-kal.
/Hyuk/
Nem tudtam pontosan, hogy most mi történik, de csak a plüssömet szorongatva hallgattam, ahogyan Lara szülei szólnak Hongbinnak, hogy elviszik sétálni a lányt. Amint csapódott az ajtó, egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki az ajkaimon. Ezt vártam már, hogy mikor szívódik fel legalább egy kicsit...
- Végre... - suttogtam halkan, mert hát előfordulhat, hogy Hongbin egy picit leszid ez miatt, mert ő ugye nagyon jólelkű, el sem tudom képzelni, hogy valakiről tudna első ránézésre rosszat gondolni...ez pedig lássuk be, nem volt túl szép tőlem.
/Hongbin/
- Ejnye Hyukkie...- szidtam meg finoman a fiút az elszólása miatt.
- Mihez van kedve a kis hercegnek? Szeretnél pihenni, én is menjek ki? Vagy beszélgessünk? Játszunk zene felismerőset? Olvassak? Nem vagy esetleg éhes? A hasad jobban van már?- simogattam meg az említett testrészt.
/Hyuk/
Huh, szerencsére nem mondott rá különösebben semmit, és még becézett is. Akkor nincs baj...
- Beszélgessünk... - hunytam le szemeimet a jóleső érzésre, ahogyan lágyan simogatta a hasamat.
Kezemet az ő kezére raktam, és úgy fogtam szorosan. Kicsit szégyenlősen fontam össze ujjainkat, de...jól esett. Legszívesebben most mondanám neki, hogy bújjon ide mellém, és hagy pihenjek a mellkasán... Az olyan meseszerű lenne.
- Így, hogy simogattad, már jobb. - mosolyodtam el halványan, és egy picit ellazultam.
/Hongbin/
Ez az ember kikészít! Összeszorult torokkal, sajgó szívvel, sóvárogva figyeltem édes, mosolygó arcát, aztán összekulcsolt ujjainkra pislogtam.
Ez lehetetlen. Ezt nem lenne szabad. Egyszerűen bűn egy ilyen ártatlanságot akár csak ennyivel is megrontani.
Édes bókjától arcomat pír borította el. Ez képtelenség, hogy Ő ilyet mondott nekem. Biztosan csak poénból. De Ő nem tudja, hogy ezzel csak még jobban a szívembe mar...
- Miről szeretnél beszélgetni?- hajtottam le homlokomat az ágya szélére.
/Hyuk/
- Hmm, nem tudom, bármiről. Mondjuk~ Hongbin-sshi! Miért pont az ápoló szakma mellett döntöttél? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal tőle, miközben másik kezemmel is ráfogtam összekulcsolt ujjainkra.
De ahogyan megmozdítottam a könyökömet, éreztem a selymes hasát. Inkább tarkójára raktam a kezemet.
- Mit csinálsz? Fáradt vagy? - kuncogtam egy kicsit azon, hogy idehajtotta a fejét az ágyamra. Ez aranyos...
/Hongbin/
Érintésére halk sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Nem, nem vagyok fáradt.- feleltem mosolyogva.- Hogy miért lettem ápoló? Hát... ennek több oka van. Már egész kiskoromban megtanultam betegeket kezelni. Legalábbis gyógyszert, injekció beadni, kiszolgálni a betegeket. A családomban sok beteges tag volt. Meg aztán szeretek is emberekkel foglalkozni és segíteni. Valamiért sosem volt kérdés nálam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Ez egyértelmű volt. Bár... a negatív dolgok sokszor megviselnek. Azokhoz gyenge a lelkem.- nevettem fel keserűen.- Például a szomszédban lévő új beteg, Taekwoon. Két és fél éve néma. És... egyszerűen szegény annyira reményvesztett. Semmivel sem tudom rábeszélni, hogy legyen egy kicsit pozitívabb. De ez még csak a kisebb baj. Az sokkal jobban megvisel, ha valakin nem tudunk segíteni, esetleg... meghal.- halkult el a hangom a végére.- Deee mindezek ellenére szeretem ezt csinálni. Mert olyan kedves, életvidám srácokkal is van dolgom, mint Te.
/Hyuk/
Őszinte csodálattal hallgattam. Mondhatja, hogy gyenge a lelke a súlyosabb betegekhez, de akkor is...az én "szemeimben" ő igen is egy nagyon erős férfi.
- Nem vagy gyenge. Sokunknak, és köztünk nekem is, a hősöm vagy. - mondtam lágy hangon, miközben kinyitottam a szemeimet, és mintha csak látnám magam előtt az arcát, úgy néztem felé. Halványan elmosolyodtam, és biztatóan megszorítottam a kezeit. Soha nem találkoztam még ilyen kedves, közvetlen ápolóval, aki ennyire a szívén viseli a betegei állapotát. Csodálatos ember...
/Hongbin/
Nagyot szusszanva emeltem fel fejem. Oh ha tudná, milyen borzasztó ember vagyok... félő, hogy akkor már nem a hőst látná bennem, hanem egy undorító szörnyeteget. Ezért kell nagyon odafigyelnem rá. Meg kell óvnom magamtól.
- Ne mond ezt.- húztam el tőle finoman a kezem.- Ez a dolgom. Nekem az a legfontosabb, hogy meggyógyuljatok.
/Hyuk/
Kicsit még keze után kaptam, de egy aprót nyüszítve törődtem bele, hogy most nem akarja fogni a kezemet.
- Oké. Akkor nem mondom ki. De attól még úgy gondolom. - mosolyogtam szélesen, majd egy aprót ásítottam, pedig nem vagyok ám álmos...
- Hongbin-sshi... Én úgy félek a műtéttől... - jutott hirtelen az eszembe az ujjaimat tördelve.
/Hongbin/
- Aigo te gyerek.- csóváltam meg a fejem mosolyogva.
- Nincs mitől félned. Az esetek 80 %-ában sikeresek ezek a műtétek. Neked pedig nagyon jók az eredményeid. Erős vagy és sikerülni fog. Én tudom. Bízok benned. Te is bízz magadban. Ráadásul Cha doktor ennek a területnek a szakértője. A legjobb orvos Koreában. Nincs okod aggodalomra.- bátorítottam lelkesen.
/Hyuk/
Csendben hallgattam, és... Igaza volt. Minden rendben lesz, semmi okom a félelemre. Hiányzik már a látásom...
- Hongbin-sshi... Ha teheted, leszel végig a szüleim mellett, amikor műtenek? Te jobban tudod tájékoztatni őket, és önteni beléjük a lelket, hogy jól fog sikerülni minden. - mosolyodtam el, és teljesen felé fordulva feküdtem az oldalamon, és a párna csücskét piszkálgattam.
El sem hiszem, hogy jövőhéten ilyenkor valószínűleg már lassan lekerül a szemeimről a műtét utáni steril kötés, és láthatok. Hihetetlen... Kíváncsian várom, hogy hogy néz ki az én hősöm, akibe szó szerint vakon beleszerettem...vagy valami ilyesmi.
/Hongbin/
- Persze, hogy velük leszek végig, ameddig csak tudok.- simogattam meg az arcát.
- Viszont nekem most lassan mennem kell. Még sok dolgom van nagyon. Ha tudok még benézek, mielőtt hazamegyek. Addig legyél jó fiú és pihenj szépen.- paskoltam meg a vállát majd kisétáltam a szobából.
Jó pár papír munka is várt rám. Aztán Taekwoon-nal is kellett egy kevés időt töltenem. A vacsorákat is én osztottam ki. És mielőtt hazamentem volna még elköszöntem Sanghyuk-tól és Lara-tól is.
/Hyuk/
Nem akartam, hogy Hongbin elmenjen... De mivel tudtam, hogy muszáj neki, csak összeszorult torokkal hagytam, hogy távozzon.
Mivel Lara még a szüleivel volt, meg gyógytornán, egyedül maradtam a plüssmacimmal és a gondolataimmal. Ah... Kicsit bántott, amiért megint elhúzta a kezét tőlem. Eddig nem zavarta, sőt, ő ölelgetett engem. Valamit csináltam, amit nem kellett volna? Mondjuk...lehet, hogy az ujjaink összefonását már kicsit soknak találta. Többször nem csinálom. Estefelé bejött Sohee nővér, és segített lezuhanyozni, bár magával a fürdéssel boldogultam valamennyire, csak valamibe belenyúltam, ami megszúrta az ujjamat. De hát túl szemérmes vagyok ahhoz, hogy valaki megfürdessen... Kaptam tiszta, kényelmes pizsamát, majd miután Sohee beragasztotta egy sebtapasszal az ujjamat, vissza is kísért az ágyba. Éppen akkor hozták be Larát is. Hongbin csak egy kicsit nyitott be, jó éjszakát kívánt, aztán ment is. Egy gondterhelt sóhaj kíséretében tekertem be magamat a lehető legjobban a takarómban. Annyira fáj a szívem Hongbin miatt. Habár ezek valószínűleg csak az én kis bugyuta álmodozásaim, és semmit sem fognak jelenteni a jövőben, de mégis nagyon fáj, hogy elérhetetlen számomra...
/Hongbin/
Fáradtan ballagtam haza. Most nem a buszt választottam. Jól esett a friss levegőn a séta. Hazaérve készítettem valami egyszerű vacsorát, pár gyakorlatot megcsináltam, hogy formában tartsam az egészséges testem, lezuhanyoztam és lefeküdtem.
Nem akartam többet a Sanghyuk felé irányuló érzéseimmel foglalkozni. Egyszerűen csak azt a tervet találtam ki, hogy elnyomom magamban az érzéseket és akkor nem lesz probléma. Úgyis már csak néhány napig látom...
Bár ez a néhány nap még nehezebbnek tűnt, mint gondoltam. Egyre többet szeretett volna velem lenni. Mert szüksége is volt rám. A műtét miatt nagyon izgult és félt is. Nem tehettem meg, hogy nem vagyok mellette. Lehet, hogy más ápolóknak, főnővérnek és orvosoknak is feltűnt, hogy szinte minden napomat nála töltöttem. Vele voltam ameddig csak lehettem. És ez csak még jobban felerősítette a szívemben a fájdalmat, hogy Ő... sosem lehet az én kicsi Hyukkie-m.
A műtét előtti este éjszakás voltam. Egész végig nála töltöttem a műszakot. A kezét szorongatva, biztatva.
- Holnap után már szinte biztos, hogy mindent látni fogsz.- simogattam meg arcát. Legszívesebben bebújtam volna mellé, magamhoz szorítottam volna és puha arcát puszilgatnám. De... ez nem tehetem meg vele soha. Csak maximum a kezét fogva biztathatom.
- De most már aludj szépen. Ki kell magad pihenni.
/Hyuk/
Éveknek tűntek a napjaim, amíg el nem érkezett a műtét előtti este. Rengeteget gondolkodtam, hogy most mi legyen, meg rengeteg dolgon. Teljesen be voltam parázva a műtét miatt, akkor is, ha tudtam, hogy minden rendben lesz. Fájt a fejem, gyomorgörcsöm volt az izgalomtól, hiszen most műtenek így először. Persze a lábam miatt már műtöttek, de az más volt, mivel nem volt eszméletem.
Segítség nélkül ma este biztosan nem alszom...
- Hongbin-sshi... - könnyeztem be egy kicsit. - Ugye te is tudod, hogy hamarosan el kell mennem innen, és... Hiányozni fogsz. Kérlek... Csak ma este legyél mellettem. - remegtem meg egy kicsit, és a sírás ingerétől elvékonyodott hangon beszéltem.
Mindenki legszívesebben menekülne a kórházból, de... Hongbin miatt képes lennék inkább maradni. Én...reméltem, hogy lehet köztünk valami. De beletörődtem, és így tartom helyesnek, még ha hetekig szívfájdalmam is lesz...
/Hongbin/
Hiányozni fogok neki? Ez... annyira kedves tőle. De... jobb lesz neki nélkülem. Nekem is halálosan hiányozni fog de ennek ez a rendje.
- Nyaj ne sírj.- töröltem le sós cseppjeit arcáról.- Itt vagyok. És végig melletted leszek.- hajoltam le hozzá és magamhoz örültem.
- Ez természetes, hogy így érzel most. De minden rendben lesz.- nyugtattam.
/Hyuk/
Tudtam, hogy nem szabad... De most erre volt szükségem. Gyenge kis karjaimmal szorosan öleltem hátát, és magamra húztam.
- Ne haragudj... - suttogtam, majd szipogva fúrtam arcomat vállába, továbbra is szorosan ölelve őt.
Ez valami hihetetlen érzés volt, ahogyan rám nehezedett egész testével. Teljesen karjai közé olvadtam, bár éreztem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Hongbin becsületes, nem tenne olyat, amit nem szabad.
/Hongbin/
- Semmi baj.- simogattam törékeny testét.
- Nincs semmi gond. Nyugalom.- csitítottam halkan.
- Most már aludj szépen.- adtam arcára egy lágy lepkepuszit majd elengedtem és visszaültem mellé.
/Hyuk/
Pityeregve néztem felé, és idegesen tördeltem az ujjaimat. Képtelen lettem volna most megnyugodni. Túl szép lenne, ha ma este rajtam pihenne, vagy én a mellkasán. Akkor bátrabban állhatnék a műtéthez, mert így csak egész testemben remegve bújtam a párnámhoz.
- Hongbin-sshi... Kérlek, ha nem akarsz segíteni, akkor... Menj el... - mondtam ki nehézkesen, szipogva, de csak megnehezíti a dolgomat, és fáj a szívem miatta. Nem közeledik hozzám...
Ekkor már tényleg vészesen elszomorodtam. De majd holnapután minden másképpen lesz.
/Hongbin/
Azt akarja, hogy menjek el? Azt hiszi, nem szeretnék rajta segíteni. Ez nagyon fáj... de igaza van. Jobb is ha magára hagyom.
- Sajnálom Sanghyuk.- simogattam meg arcát és egy gondterhelt, szomorú sóhajjal hagytam el a szobát.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas lesz a búcsúnk.
/Hyuk/
Most... Ez komoly? A-azt hittem, hogy velem marad... Tehát tényleg nem akar nekem segíteni. Akkor talán tényleg csak azért volt velem ilyen kedves, mert ez a munkája? Csak hangtalanul zokogni kezdtem, könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. Miért nem vettem ezt eddig észre? Nem tudtam leállni a remegéssel, az ágyra csapva nyüszítettem egyet. Egyedül maradtam, megint. Egy kis idő múlva viszont Sohee nővérke hangját hallottam meg.
- Sanghyukkie! Mi a baj? Fáj valami? - sietett hozzám az arcomat maga felé fordítva.
- Igen... A szívem... E-eddig mindig Hongbin foglalkozott velem. Most pedig... Mondtam, hogy menjen el, ha nem akar nekem segíteni, és... Egyszerűen csak kiment. - tört ki belőlem zokogva, és inkább magamra húztam a takarómat. - Pedig most van rá a legnagyobb szükségem. - motyogtam a végét szipogva. Valakinek muszáj volt elmondanom... - Mindjárt jövök. Szólok neki. - simogatta meg a fejemet takarón keresztül, majd csak az ajtó csapódását hallottam. Ah, én voltam a hülye, amiért ilyeneket mondtam neki... Túl sokat képzeltem ebbe az egészbe.
/Hongbin/
Nagyokat sóhajtozva jártam a kórtermeket, az irodában papírmunkába temetkezve igyekeztem elfelejteni a történteket.
Nem így kellett volna intéznem a dolgokat. Nem kellett volna hagynom magam az érzéseimnek és a munkát összekeverni a szerelemmel.
Gondolataimba merülve ücsörögtem a kórházi jelentések felett. Csendes és önmarcangoló magányomat Sohee nővér zavarta meg.
- Hongbin.
- Igen?- fordultam felé, miután határozottan megszólított.
- Mit csináltál Sanghyuk-kal?
- É-én?- egy pillanatig nagyon megijedtem amiatt, hogy hátha valaki más is rájött az érzéseimre.- Semmit.
- Akkor miért zokog olyan keservesen? És miért okol téged? Bármi is történt... nem most kellett volna felzaklatnod a műtét előtt. Azonnal menj be hozzá és nyugtasd le, mert borzasztó állapotban van. Ha kell adj neki egy kis nyugtatót.
- Értettem. Elnézést.- álltam fel és a főnővér előtt meghajoltam és sietve kimentem.
Nem gondoltam volna, hogy ekkora galibát csináltam. De Ő mondta, hogy menjek el. Én azt hittem, akkor majd könnyebben megnyugszik.
A szobába érve hallottam keserves, szívszorító zokogását, amitől azonnal gombóc nőtt a torkomban.
- Hyukkie...- suttogtam nevét mellé ülve.
Fejére húzott takaróját simogattam. Nem szerettem volna túl messzire menni, azt hiszem már így is elvetettem a sulykot nála. Miattam bőg ennyire embertelenül... ezt nem tudom magamnak megbocsájtani.
- Ne haragudj rám, Hyukkie. Sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Sajnálom de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Annyira... megkedveltelek... pedig...- sóhajtottam.- ez nem helyes dolog. Nem lett volna szabad ezt hagynom magamnak. Én vagyok a hibás. Sajnálom...- simogattam remegő testét.
/Hyuk/
Miután Sohee kiment, utána sem tudtam megnyugodni. Görcsösen markoltam a párna csücskét, miközben hangosan zokogtam. Most úgy hirtelen minden a felszínre tört bennem. A szorongás a látásom elvesztése miatt, a szüleim hiánya, a félelmem a műtéttől, és ott van Hongbin is. Nem lehetek az övé. Kár, hogy nem csak rajtam múlik... Akkor már pár napja biztosan egymáséi lehetnénk.
Szinte fojtogatott ez az érzés. Ráadásul valószínűleg mindjárt itt is lesz, ha Sohee nővér idehívja... Pár perc múlva már érintését is éreztem magamon. Igyekeztem kicsit lecsendesedni, de a levegőt kapkodva, remegő testtel ültem fel.
- Hongbin-sshi... - szipogtam, majd csak kitapogattam, hogy merre ül tőlem, majd nyakát reszketve átölelve csimpaszkodtam rá teljesen.
- Attól, h-hogy nem helyes...még...még ne dobj el magadtól. Szükségem van rád... Bírd ki ezt a 2 napot, kérlek... - beszéltem rekedtes, elvékonyodott hangon, miközben arcomat nyakába fúrtam. - K-két nap és...eltűnök az életedből... - jöttek nehézkesen a szavak, de ezt nagyon nehezemre esett kimondani. Ez az igazság...
Utáltam, hogy ő nem úgy kedvelt meg engem, mint ahogyan én őt, és hogy már nem sokáig élvezhetem a közelségét. Görcsösen szorítottam felsőjét vállánál, de... Nem akarom őt elengedni...
/Hongbin/
- Nem erről van szó, Sanghyuk.- takartam be hátát és úgy öleltem magamhoz vékony derekánál fogva.
A legkevésbé sem akarom, hogy eltűnjön az életemből... bár sajnos úgyis ez fog történni. Ő csak egy beteg, aki az ápolójában látja a hősét, aki minden nap segítette. De amint meggyógyul, megszűnik a rászorultsága, amivel együtt a gyermeki rajongása is köddé válik.
- Nyugodj meg, kérlek.- simogattam hátát.- Itt vagyok. És végig csinálom veled, megígértem. Csak kérlek, nyugodj meg.
/Hyuk/
- Tudom, hogy hülye vagyok... Nem kellett volna ilyeneket mondanom, de kiborultam... Ne haragudj... - szipogtam egy nagyot, majd ölelésétől picit megnyugodva bújtam vállához.
Akkor is nagyon biztonságban érzem magamat erős karjai között. Szuszogva eresztettem el felsője anyagát, majd kezemet csak mellkasán tartottam.
Képtelen lettem volna bármit is mondani. Mit is mondhatnék egyáltalán? Hogy teljesen belé estem, megőrjít a hangja, az érintése és a gondoskodása? Az meggondolatlanság lenne... Azért már kezdtem felkészíteni magamat lélekben, hogy gyakorlatilag ha fél napot látom még... Elvégre holnap reggel altatnak, és egészen holnapután reggelig ki leszek ütve. Leveszik a kötésemet és indulok is haza. Ennyi volt... Ah...
/Hongbin/
- Nem vagy hülye, nem mondj ilyet.- simogattam meg fejét.- Ez teljesen érthető, hogy kibuktál a műtéttől. Sajnálom, hogy én még egy lapáttal rá is tettem. De most már itt vagyok. Ha csak két napig, de itt vagyok neked.- túrtam finoman puha tincseibe.
Annyira szívesen a fülébe suttognám, hogy szeretem... de... nem! Hongbin felejtsd el! Nem zavarhatom össze szegényt még ennél is jobban. Neki a műtét a legfontosabb és hogy aztán végre teljes és boldog életet élhessen. Ebben kell neki segítenem. Ezért nem találkozhatunk holnap után már többet...
/Hyuk/
Annyira, de annyira más szituációban akartam hallani ezt az "itt vagyok neked"et... Szavaira megborzongva nyomtam egy apró puszit vállára, majd körkörös mozdulatokkal simogatni kezdtem mellkasát.
- Köszönöm... - suttogtam közelebb hajolva hozzá, néha egy-egy hangnál érintve fülét ajkammal, amire még engem is kirázott a hideg. Arra vágytam, hogy megcsókoljon... Hogy szerelemmel suttogja a nevemet, miközben egy gyengéd játékot játszik ajkaimmal. Már szinte a gondolatba is beleremegett a gyomrom...
/Hongbin/
Először azt hittem, érintései véletlenek de a sokadik simogatás után rá kellett jönnöm, hogy direkt csinálja. Hirtelen megijedtem, hogy talán belázasodott és ezért tesz olyat, amit normál esetben nem tenne. Kicsit eltolva magamtól néztem piros, kisírt szemeibe és tenyeremet óvatosan csúsztattam homlokára. Nem volt annyira forró, csak a normális melegség áradt belőle. Kezemmel aztán lassan lesimítottam halántékán, arccsontján végig puha pofijára. Annyira gyönyörűen szép és ártatlanul kedves. A szívem szakad bele, hogy nem lehet az enyém.
- Minden rendben.- hajoltam közel arcához és sajátomat hozzáérintve suttogtam fülébe mély hangon, nyugtatóan.- Semmi baj, Hyukkie. Melletted vagyok és hamar rendbe fogsz jönni.- pusziltam meg arcát.
/Hyuk/
Most olyan gyengéd volt... Nem úgy viselkedett, mint máskor, hogy szinte sietve hagyta abba az öleléseinket, akármi... Most pedig arcommal tenyerébe simulhattam, majd amikor mély hangján a fülembe suttogott, megborzongtam, melegem lett, de fáztam, a szívem majd' kiugrott a helyérôl, a gyomrom durván remegett. A kis puszijától pedig cseppet sem lett jobb. Habár valószínűleg nyugtatni akart, most valahogyan az ellenkezője történt. Talán ez az érzés, amiről Hongbin beszélt? A szerelem?
Szorosan öleltem át nyakát újból, és arcomat mélyen nyakába is fúrtam, beszippantva részegítő illatát. Ilyen közel még nem kerültünk egymáshoz...
- Hongbin-sshi... - suttogtam elhalóan, miközben orrommal kezdtem bőrét cirógatni. - Tudod milyen jól esik az ölelésed? - súgtam továbbra is, a szemeimet becsukva.
/Hongbin/
- Most már tudom.- suttogtam vissza mosolyogva és tovább simogattam hátát.
Tudom, hogy neki most csak egy támaszra van szüksége és csak ezért ragaszkodik hozzám ennyire. Azt is tudom, hogy megígértem neki valamit. És állni is fogom a szavam még ha ehhez magamban belső harcokat is kell megvívnom. Ha Ő boldogan és egészségesen fog távozni ebből a kórházból, akkor megteszem és semmi nem számít.
- Megpróbálsz aludni egy kicsit?- simogattam buksiját.- Nem megyek el, itt maradok veled. Csak pihenj egy keveset.- pusziltam finoman nyakába.
/Hyuk/
Ez olyan meseszerű volt... Mint amikor a herceg végre megszerzi a hercegnőjét. Habár nem volt teljes a kép, de így is boldog voltam, és kezdtem egyre jobban ellazulni. Amikor viszont nyakamba puszilt, nagyot dobbant a szívem, és megborzongva eresztettem ki egy sóhajt résnyire nyitott ajkaimon.
- Még nem tudnék aludni... - simogattam tovább mellkasát, majd viszonozva gesztusát, egy szégyenlős kis csókot nyomtam nyakára. Bár nem tudhattam, hogy ki fog-e akadni, de nem bírtam ki...
/Hongbin/
- Hyukkie...- sóhajtottam nevét.
És a belső harcok meg is kezdődtek...
- Akkor csak dőlj le egy kicsit. Hallgathatunk halkan valami zenét aztán majd elnyom az álom.- toltam el egy kicsi magamtól és arcát simogattam.
/Hyuk/
Jó, legalább nem akadt ki... Meg hát hogyan is reagálhatna? Mindegy, foghatnám arra, hogy ő kezdte...
Továbbra is öleltem a nyakát és bátorkodtam megint megpróbálni. Hátrahúztam őt magammal és csípőjét is körbefontam lábaimmal.
- Így zenét sem kell hallgatnunk. - csuktam be a szemeimet elmosolyodva és tarkóját cirógatva vártam, hogy elszenderüljek. Hongbin, most nem menekülsz...
/Hongbin/
- Hya! Sanghyuk!- szóltam rá.
Teljesen összezavart. Csak úgy magával rántott, közben olyan édesen mosolygott rám. De miért csinálja ezt? És mi van ha benyitnak? Nekem annyi...
- Engedj el! Nem szabad ezt... Hyukkie kérlek... Miért csinálod ezt? Megígértem, hogy itt maradok.- suttogtam picit mérgesen a fülébe, hogy nehogy valaki véletlenül is gyanút fogjon és ránk nyisson.
Cseppet sem könnyíti meg a helyzetemet ezzel... Így csak még nehezebb ellenállnom neki.
/Hyuk/
Már kezdtem volna boldogan ölelgetni őt, amikor mérgesen suttogott a fülembe, és ezzel megijesztett egy kicsit. Rögtön az ágyhoz szegeztem a végtagjaimat, és összeszorított ajkakkal hagytam, hogy lemásszon rólam. De...nem kockáztathatom az állását azért, mert hogy nekem jó legyen.
- Ne...haragudj... - préseltem ki ajkaim közül, majd csak hátat fordítva csuktam be a szemeimet. - Megpróbálok most már aludni. - motyogtam tématerelésként, de tényleg érzékenyen érintett, hogy rám szólt, hogy engedjem el. Ahh, milyen jó lenne, ha nem kellene ezen aggódnia. Akkor szerintem hagyta volna magát legalább egy kicsit.
/Hongbin/
Legszívesebben utána nyúltam volna és magamhoz fordítva ölelgetném kifulladásig. De nem tehetem.
- Jó éjt, szép álmokat.- suttogtam.
Hátát nézve bambultam magam elé, közben kattogó kerekekkel az agyamban. Annyira képtelen ez a helyzet. Lehet, hogy már csak két napunk van együtt de ez a két nap bizonyos szempontból egy örökkévalóság, egy másik aspektusból pedig csak röpke pillanat. Borzasztóan nehéz.
Talán ha nem ilyen körülmények között találkozunk, minden más lehetne...
/Hyuk/
Egy ideig próbálkoztam elaludni, álmosnak is éreztem magamat, de még sem ment. Idegesen tördeltem az ujjaimat, hogy most szóljak-e neki, vagy sem, mert így is picit felidegesítettem, hogy mindenáron valami veszélyes szituációkba keverem... Végül mégis megszólaltam.
- Hongbin-sshi... Fogod a kezem egy kicsit? - szólaltam meg feszengve, felé fordulva, majd csak az ajkaimat összeszorítva vártam válaszát. De mivel egy kis ideig semmit sem mondott, elbizonytalanodtam. Talán kisurrant volna az ajtón?
- Hongbin-sshi? Itt vagy? - vált hangom kicsit kétségbeesetté.
/Hongbin/
Talán csak egy fél percre hunytam le gondterhelt pilláimat, hogy egy kicsit kipihenhessem a sűrű események fájdalmas sorozatát, mikor meghallottam Sanghyuk kétségbeesett hangját. Azonnal kipattantak a szemei.
- Hm? Itt vagyok. Mi a baj? Mondjad?- kérdeztem kicsit rekedtes hangon.
/Hyuk/
Amikor megszólalt, úgy tűnt, hogy nagyon el volt gondolkodva, szóval csak halványan elmosolyodtam.
- Semmi. Pihenned kéne neked is. - motyogtam, majd a takarót még jobban magamra húzva csuktam be megint a szemeimet. Bár...ha erőltetem, úgy sem fog sikerülni... Valószínűleg már kis híján aludt, azért nem hallotta meg kérdésemet. Egy aprót sóhajtva süllyedtem teljesen a puha párnámba. Pedig én felajánlottam, hogy ő is pihenhet rajtam, ehelyett csak egy picit megszidott. Ha nem, hát nem...
/Hongbin/
- Bírom én. Éjszakás vagyok.- mosolyodtam el és karba font kezekkel ücsörögve őriztem az álmát.
Nehezen de sikerült elaludnia. Volt mikor én is elszundítottam és ágyára hajtott fejjel pihentem. Aztán hogy ébren tartsam magam, párszor körbe jártam a szobát, míg lassan reggel nem lett.
/Hyuk/
Nem akartam megint elmondani. Elsőre is nehezen ment, aztán még ismételjem is meg? Nem akarom, hogy megint mérges legyen rám. Hogy lehet ilyen halkan lélegezni?! Akármennyire próbálkoztam fülelni, nem tudtam eldönteni, hogy itt van-e még egyáltalán...
Nagyon nyűgös voltam, hogy Hongbin nem ért hozzám...de végül csak elaludtam.
Másnap reggel magamtól keltem fel, az izgulástól amúgy sem ment volna tovább. Körbetapogattam az ágyam környékét, és rá kellett jönnöm, hogy ott senki nem volt. Egy mély sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd úgy döntöttem, hogy az altatás előtt még gyorsan kimegyek a mosdóba. Nagyjából tudok már itt egyedül is közlekedni. Felálltam az ágyról, és óvatosan lépkedtem a fal mellé, így könnyedén eljutottam az ajtóig.
/Hongbin/
Épp az ablakból bámultam kifelé, mikor mocorgást hallottam. Azonnal Sanghyuk felé kaptam tekintetem, aki már kifelé tartott a szobából.
- Hé. Miért nem szólsz?- szaladtam mellé a kezeit megfogva, hogy úgy segítsem.- Jó reggelt.- suttogtam fülébe mosolyogva.- Mosdóba?- kérdeztem, mire bólintott.
Lassan kísértem ki, megvártam, míg végez, majd visszatámogattam a szobába. Tudtam, hogy ott már az utolsó beszélgetésünk fog zajlani. El kell búcsúznom tőle. Valószínűleg örökre. A műtét alatt végig vele leszek. De utána... ki tudja mi lesz utána. Ha találkozunk is, már csak távolról láthatjuk egymást.
A gondolatra elkomorult arcom és csak csendben lépdeltem Sanghyuk mellett.
/Hyuk/
Enyhén szólva megijedtem, amikor hirtelen meghallottam Hongbin hangját. Yah, abban a tudatban voltam, hogy egyedül vagyok... De igyekeztem leplezni meglepettségemet, és csak kimentem vele a mosdóba. Azért így máris jobban biztonságban éreztem magamat... Most valahogyan olyan feszült volt a hangulat... Amikor már együtt mentünk vissza a szobába, feltűnt, hogy Hongbin egy szót sem szólt. A kórterembe érve, leültem az ágyamra, majd mellkasomba nyilaló fájdalommal emeltem fel a fejemet.
- Most van időnk beszélni, aztán lassan elkezdődik, szóval... Szeretnék mindenért köszönetet mondani. - tapostam egyik lábammal a másik lábfejemet. - Nélküled... Nem sikerült volna eljutnom idáig. - csuklott el a hangom, és enyhén megremegve folytattam. - Hongbin-sshi... Tudom, néha túl érzékeny voltam, vagy önző és csak a saját érdekeimet néztem, de... Mindezek ellenére, nagyon... Kedvellek. - vettem egy nagy levegőt, majd úgy hirtelen... nem jött hang a torkomon. Megint elérzékenyültem, szemeimet kezdték elborítani a könnyek. Gyűlölöm, hogy körülbelül most beszélünk utoljára...
/Hongbin/
Csendben hallgattam végig Sanghyuk-ot. Nagyot sóhajtva ültem mellé az ágyra. A szívembe nyilaló fájdalommal nem tudtam mit kezdeni. Szomorú hangjára, nekem is összeszorult a torkom és nehezen tudtam megtalálni a hangomat.
- Nincs mit köszönnöd Hyukkie. Szívesen tettem mindent. Számomra Te is kedves vagy. Nálad aranyosabb, kitartóbb és erősebb beteggel még nem találkoztam.- öleltem kicsit magamhoz.- Hiányozni fogsz. De a fő, hogy meggyógyulj. Minden rendben lesz és neked ezentúl csodaszép életed lesz. Csak mindig hagyd, hogy a szíved érezzen az eszedet pedig néha küld szabadságra.- viccelődtem vele.- Vigyázz magadra Sanghyuk.- öleltem magamhoz.- A szüleid nemsokára jönnek. Reggeli után a műtét is lassan elkezdődik. Nekem most mennem kell, mert a műszakom lejárt. De amint átöltöztem, visszajövök a szüleidhez és végig itt leszek.- magyaráztam neki a tervemet.
- Legyél nagyon erős.- szorongattam meg, majd végül elengedtem és felálltam mellőle.
/Hyuk/
Akaratom ellenére is halványan elmosolyodtam szavain, de... Úgy mondtam volna neki, hogy akkor megfogadom a tanácsát. Szívem szerint egy rövidke búcsúcsókot váltanék vele. De hagytam, hogy kimenjen. Hagytam, hogy itt hagyjon. Lehet, hogy több alkalmam nem lesz rá, de most ez van. Ölelései és biztató szavai miatt csak benyeltem a könnyeimet, és vártam, hogy a szüleim együtt az orvosom is megérkezzen. Erősnek kell lennem... Hongbinért.
Percekkel később már az altató orvossal voltam, és be is toltak a műtőbe. A szüleim kint imádkoznak, hogy minden rendben legyen. Remélem Hongbin is mindjárt ideér, hogy megnyugtassa őket.
Ezután már csak a nyomás szűnni kezdett a fejemnél, és mély kómába is kerültem erre a napra. El sem hiszem... Mindjárt túl leszek rajta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése