- Szia. Leülhetek ide? - kérdezte mosolyogva Kibum. Jinki kezéből kiesett a csirkecomb, nagyot koppant a tányérján. A négy év alatt megszokta, hogy mindig mindenhol egyedül van. Talán Kibum volt az első aki a közelébe merészkedett.
- I-igen.- nyelte le a falatot Jinki.
Kibum kihúzta a fiú mellett lévő széket és formás popsijával illette azt.
- És milyen napod volt? - folytatta mosolyogva a szőke a beszélgetést.
- Öhm. Jó. Neked? - fel sem nézett tányérjából zavarában a megszólított.
- Hosszú. Írtunk föciből. Meg kikaptam az egyes matek tzm... - sóhajtott gondterhelten Kibum.
- Az nem jó - jegyezte meg csendesen Jinki, végig a tányérjába temetkezve. Nagyon zavarban volt a szokatlan helyzet miatt.
- Nem igazán.
- Mi-miért ültél át hozzám? Összevesztél a barátaiddal? - érdeklődött bátortalanul az idősebb.
- Nem - mosolygott a szőke. - Csak olyan egyedül ültél itt. Gondoltam, beszélgethetnénk.
- Oh... - ennyi volt Jinki válasza.
Kicsit kényelmetlenül érezte magát. Mert ez az egész úgy jött ki számára, hogy sajnálatból ült át hozzá. Ő pedig nem akarta, hogy sajnálják. Nincs szüksége senki megvetésére. Meg aztán azért ismerte azt a kis csapatot. Mivel Minho szobatársa, Jinki sokszor össze szokott futni velük. Vagyis a srácok mennek át hozzájuk. De Ő olyankor vagy behúzódik a sarokba vagy kimegy a társalgóba tanulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése