21 gram - A lélek súlya
Youngsaeng POV.
Tél van. A csontig hatoló hideg ellenére mégis kimerészkedem az utcára. Csak egy rövidke kis sétára ma is úgy, mint azóta minden nap. Hiszen akkor megígértem neked. Hiába kértél, én... képtelen lettelek volna ilyen könnyen feladni. Tudtam és bíztam benne, hogy az élet valamikor visszasodor erre a környékre, hozzám. Az első hó ismét szerencsét hozott.
A zord szél kegyetlenül vagdossa arcomhoz a fagyos hópelyheket. Testem melegétől hamar cseppfolyóssá válva nedvesítik be bőrömet, így teljesen észrevétlenül gördül le arcomon egy sós csepp. Nyakamon összébb húzom a kabátom és szorosabbra veszem a sálam.
A zebra túloldalán állsz, látszólag irányomba tekintesz. Ahhoz túl messze vagy, hogy pontosan láthassam, szép szemeiddel mit figyelsz. Téged mindenhol fehérség borít. Világos, térdig érő szövetkabátodon észre sem lehet venni az egyre kövérebb hókristályokat.
Milliószor elképzeltem már, milyen lesz a viszont találkozásunk. Hiába váltunk el gorombán egymástól, hiába vetettél meg engem az érzéseim miatt... én valahogy mégis minden egyes áldott nap gondoltam rád. Életem minden percét - jót, rosszat, közömböset, egyaránt - szerettem volna veled megosztani. Úgy, ahogy azelőtt... Azt is tudni akartam, hogy veled mi van, hogy érzed magad. Egy nehéz nap után melletted akartam lenni, támaszt nyújtani. A boldog pillanatokban veled együtt örülni. De gyáva voltam és elfutottam, nem kerestelek többé. Csak tiszteletben akartam tartani a döntésedet.
El sem tudod képzelni, mennyire fájdalmas így az élet nélküled. Hiába kértél, nem tudtam továbblépni.
Vissza akarlak kapni. Annyira... nagyon hiányzol.
Ahogy így az utcán megláttalak most, akaratlanul is visszagondolok a múltra. A közös múltunkra. Azon töprengek, mit kellett volna másképp csinálnom. Mit tehettem volna, hogy még mindig együtt lehessünk? Valóban én rontottam el? Tudod, azt mondják, nem szabad már azzal foglalkozni, ami megtörtént. Azzal már nem lehet mit kezdeni. A mának kell élni. De... nekem Te vagy a múltam, a jelenem és a jövőm is. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi idő után is képes leszek téged szeretni. De az idővel ez csak erősödik. Tudod, egyre szánalmasabban érzem magam. Mégis a legszomorúbb az egészben, hogy ez így nekem jó. És bár értem, miért kérted, hogy hagyjalak az érzéseimmel békén, nekem mégis jobban esik csak magamba fordulva sajnálkozni és az emlékeddel együtt élni. Sok minden történt velem azóta, ahogy gondolom veled is. De elfelejteni egy pillanatig sem tudtalak. Ez talán már egy kicsit beteges, igaz?
Viszont ahogy megindul a tömeg, újra remény gyúl a szívemben. Elszorult torokkal várom, hogy egymás közelébe érhessünk és legalább ha csak pár másodpercig is de közelről láthassalak. Úgy hiányzol... Arcomon gyermeki vigyor terül szét, szemeimben a remény és a vágyakozás fénye csillog. Szívem hevesen zakatol, mikor egy járókelő véletlenül nekemjön és így elvesztve egyensúlyomat, neked dőlök. Jéghideg kézfejemet parázscsípésként éri forró tenyered érintése. Kissé ijedten és megszeppenten nézek fel szemeidbe. Kezemet még mindig tartod, és ahogy tekintetünk összekapcsolódik, úgy érzem szívem valaha volt legnagyobb dobbanásával valamit visszakapok, amit még nagyon régen elveszítettem. Visszaszáll belém a lélek, mikor meglátom vékony ajkaidat egy gyenge mosolyra húzódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése