Kibum rohant amerre látott. Közben a könnyei egyre csak hullottak.
Disznónak érezte magát, amiért így elrontotta Jinki-vel a dolgokat. Undorodott saját magától azért, mert olyat szeret, amit nem lenne szabad. Bár egy kicsit neheztelt az idősebbre.
Megint csak magára volt a legjobban kiakadva, amiért Taemin-t és Jonghyun-t úgy leteremtette. Csak meg akarták vigasztalni. Bár a következő pillanatban meg jogosnak érezte, hogy rájuk szólt.
Bár azt nem is sejtette, hogy mennyire jól tette.
Jinki a társalgóban ücsörgött és emésztette a dolgokat. Ebben a pár napban annyira hozzászokott Kibum közelségéhez, jelenlétéhez, hogy hiányzott neki. De igyekezett kiverni a fejéből.
És az elkövetkezendő napok sorra így teltek. Kibum tiszta kedvetlen volt. Teljesen maga alá került. Senkivel sem beszélt. És még enni sem ment le. A fejébe vette, hogy ha nem Jinki mellett ehet, akkor sehol sem eszi meg a menzakaját. Soha sem volt még ennyire magába zuhanva. Nem lehetett ráismerni. Élőhalott, a legmegfelelőbb kifejezés rá.
Jinki sem volt jobb állapotban. Teljesen megosztotta ez a kettősség, amit érzett. Az egyik fele óvva intette Kibumtól. Azt mondta, hogy hagyja a fenébe. Csak ki akarja használni. Undorító és rossz ember. A másik felének viszont iszonyatosan hiányzott. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet a fiatalabbal. Napok óta nem látta. Nem mondta ki még magának sem. De aggódott érte.
Ez a kettősség teljesen felőrölte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése