Jinki lefagyva ült a padon. Arcához kapott, ahova a puszit kapta. Ismét lehengerlő hatást gyakorolt rá Kibum. Na igen Kibum. Ő meg már rég a kis tó partján ücsörgött. Bízott benne, hogy nem ijesztette el Jinki-t és utána fog menni.
Az idősebb, amint kikerült a kezdeti megilletődésből a szőke után szaladt.
- Áh. Itt vagy? - fordult hátra Jinki felé Kibum. - Nézd milyen szép! - mutogatott a tóra, mint egy kisgyerek.
A tó végében, ahol Ők voltak, állt egy öreg szomorúfűz. Kellemes árnyékot biztosított számukra. A tavon kiskacsák úszkáltak vidáman. A víz tükrén szinte ragyogott a nap hasonmása. Ahogy a szél lágyan lengedezett a víz is úgy fodrozódott. Egészen idilli kép.
Jinki sóhajtva ült le Kibum mellé.
- Miért csinálod ezt?
- Mi-mit?
- Hát, hogy random megpuszilsz, aztán elrohansz. És később úgy csinálsz, mintha semmi sem történt volna - mondta higgadtan az idősebb, miközben a tavacskát figyelte.
- Ne csinálj belőle nagy dolgot. Csak egy ártatlan kis puszi. Hálám jeléül - mosolygott Kibum.
Szóval Kibumnak szinte semmit sem jelentenek. Csak hála. Ez egy kicsit furcsán érintette az idősebbet. Nem tudta volna megmondani miért. De neki valahogy valamit jelentett ez az apró gesztus.
- Mi a baj?
- Se-semmi.
- Csak?
- Csak olyan furcsa vagy - erre Kibum nem mondott semmit, csak felnevetett. Jinki is elmosolyodott. - Amióta odaültél hozzám az asztalhoz teljesen felforgattad a kis világomat.
- Tudom - vigyorgott a fiatalabb. - Ez volt a szándékom.
- Pimasz! - vágta rá nevetve Jinki. - De miért? - komolyodott el hirtelen.
- Nem tudom. Most komolyan. Az ebédlőben beszélgettek a srácok. Rólad.
- Rólam?! - nézett nagy szemekkel.
- Szemet szúrt nekik a nagy csirke mániád. Jonghyun ugye úgy, ahogy ismer, mert az osztálytársad. Minho pedig a szobatársad. Ők valamennyire ismernek. Minnie meg nem tudom... Én pedig meg akartalak ismerni. Ennyi.
- Oh.
- Hát ja. De hogy miért. Azt meg ne kérdezd. Én sem tudom - sóhajtott. - Viszont most már vissza kellene menni ebédre.
- I-igazad van - állt fel Jinki. Még mindig a hallottak megemésztésén dolgozott.
Visszafele is gyalog mentek. Kibum már majdnem belepusztult, hogy ott mennek egymás mellett és még a kezét sem foghatja meg. Igyekezett elterelni róla a gondolatait. Szája szélét harapdálta és fejével jobbra-balra nézelődött.
- Jinki - fogta meg a karját.
- Igen?
- Nem tudnál nekem segíteni?
- Attól függ miben.
- Hétfőn írunk megint matekból. Vagyis csak én. Javítót.
- Oh. Korrepetáljalak?
- Hát ha ráérsz.
- Rendben. Szívesen megteszem.
- Köszönöm köszönöm köszönöm - ölelgette agyon Jinkit.
- Jó. Kibum. Nyugalom - mosolygott az idősebb.
- Bocsi.
Az útjuk további része csendben telt. Hamar megérkezzek a koleszba.
- Bejössz egy kicsit? - kérdezte Kibum az ajtó előtt.
- Ha nem zavarok.
- Hidd el Minho-nál jobban zavarnál - kuncogott a kisebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése