Touch me, to Hear me! (Hanshik&Yves) YAOI!!! #1

(Bevezetés: Szerepezések/Saját szereplős )

/Yves/
Hajnali ötkor már a kanapén feküdtem. A hifimből bömbölő arab zene szövegét próbáltam megérteni nagy fájdalmaim közepette. Leginkább a szívem fájt, mert nemrég elszakadt a gitáromon egyszerre két húr, és még nem jöttek meg pót kiegészítők, amiket már két hete megrendeltem. Így bármennyire is próbáltam koncentrálni, egyszerűen nem sikerült. Feldúltan kinyomtam a lemezt, és lecsúsztam a lépcső korlátján, hogy hamarabb lent legyek. Egyből a konyha felé vettem az irányt, hogy megigyak egy csésze teát. Mellesleg csak azért mentem le, mert én már kifogytam belőle. Persze, az is most történt... Idegesen harapdáltam a szám szélét és minden egyes pillanatban az óra felé pillantottam, mintha attól gyorsabban telt volna az idő. Egy bárszéken terpeszkedve szürcsölgettem a gyógynövényes teámat, és idegesen doboltam az asztalon. Aztán megszólalt a csengő, és én úgy rohantam az ajtóhoz, mint valami őrült. Szabályosan feltéptem, hogy minél előbb hozzájuthassak az én drágaságaimhoz. Szerencsétlenségem folytatásaként sikerült egy olyan futárt kifognom, aki úgy hiszi, ő egy csiga. Mire eljutottunk odáig, hogy aláírhattam a papírokat, már szakállam nőtt, de kibírtam, mert tudtam, hogy mi lesz a türelmem jutalma. Végül a kis dobozkával a kezemben felfutottam az emeletre, és rendbe tettem az én drágaságom. Párszor próbaként megpendítettem a húrokat, majd rendesen behangoltam a gitárt. És akkor csattanást hallottam az ablak felől. Idegesen felnyüszítettem, de azért megnéztem, mi volt az.

/Hanshik/
Unalmas napjaim egyre unalmasabban peregtek előttem. Fel sem tűnt igazán már az sem, hogy mikor van reggel vagy este, hétfő vagy csütörtök.
Utáltam egyetemre járni de muszáj volt. Így is lógtam elég sokat, persze ez nem tűnt fel senkinek. Csak a barátaim szinte mind rendesen bejártak ezért kicsit cink volt egyedül lógni.
Így napközben én is az egyetemet választottam. Mégis csak kell valami végzettség. Bár nem tudom, hogy suli után mit kezdjek. De ezt még eldönthetem később is, van még 3 évem.
A legtöbb estémet pedig a haverokkal töltöttem vagy pedig edzéssel. Az egyetlen dolog az életben amit sosem unok meg és egyenesen imádok, az a parkour.
Ma is épp egy versenyre indultam, ami kivételesen délelőtt került megtartásra nem pedig délután. A feladat nem volt egyáltalán nehéz, biztos voltam az első helyezésemben. Egész nagy tömeg gyűlt össze, hogy megnézhessék a megmérettetést.
Az elején egész simán vettem az akadályokat, semmi gond nem volt, mindenki nekem tapsolt. Aztán egyszer úgy jött ki a lépés, hogy egy nagyobb ház emeleti ablakában kötöttem ki. A hatalmas ablakon teljesen beláttam, mert a függöny anyaga világos és majdnem teljesen átlátszó volt. Bent egy srác ücsörgött az ágyon gitárral a kezében. Először kissé döbbenten és ijedten pislogott rám. Vigyorogva intettem neki és már álltam, bocsánat ugrottam is, volna tovább de az ablakhoz sietett.

/Yves/
Érdeklődve húztam el a függönyt, hogy jobban megnézzem, mi történt, de ahogy megláttam, hogy egy srác áll az erkélyen, inkább az ajtót nyitottam ki. Kiléptem mellé a hűvös levegőre. Elég bután bámulhattam rá, vagy csak alapból nagyon vicces lehettem, mert egyszerűen nem tudta abbahagyni a vigyorgást. Egy kicsit idegesített, de lenyeltem. Az alsó ajkamban lévő ezüst karikámat kezdtem rágcsálni, ahogy általában szoktam. Hátamat kényelmesen az ablak üvegének döntöttem, és a mellkason előtt összefontam a karjaimat.
- Most azt kéne kérdeznem, hogy miért vagy itt, vagy azt, hogyan kerültél ide? - kérdeztem tőle még viszonylag mély hangon.

/Hanshik/
Vigyorogva figyeltem, ahogy kimászik mellém. Szólni akartam, hogy menjen vissza, mert ez veszélyes de elég magabiztosan állt elém.
- Mindkettőt kérdezheted, bár nem hiszem, hogy válaszolni fogok. Késésben vagyok. Szóval már mehetsz is vissza, mert én megyek tovább a dolgomra.- próbáltam kikerülni.

/Yves/
Dühösen néztem rá. A lehető legdühösebben, amit produkálni tudtam. Már éppen lelépett volna, de megragadtam a karját, és visszarántottam. Lentről kiabálás hallatszott, de nem nagyon érdekelt. Mélyen a szemébe néztem. Bármilyen mérges is voltam, ő végig nyugodt maradt, ami csak még jobban irritált.
- Mi olyan fontos? - kérdeztem meg végül, ahogy elengedtem.

/Hanshik/
- A versenyem. Ez a sok ember miattam jött ide. És most Te elrontod. Szóval kérlek engedj.- léptem el tőle.
Annyira nem bosszantott fel csak nem értettem, hogy mit akar. Jó egyszer igénybe vettem az ablakpárkányát. Ennyi. Felejtsük el és engedjen tovább.
- Mehetek?- vontam fel a szemöldökömet.- Jó bocs a kellemetlenségért de most már menj szépen vissza és engedj utamra.- fogtam meg a vállainál és óvatosan odébb toltam, hogy a következő ház ablakába ugorhassak, onnan pedig egy villanyoszlopon le és majd tovább.

/Yves/
Hápogva néztem utána, amint szinte elrepült mellőlem. Érdeklődve hajoltam ki a korláton, hogy lássam, amint eltűnik a következő sarkon. Még egy pillanatig visszanézett, de hamar elkapta a tekintetét. Egyáltalán nem volt ideges, csak türelmetlen, és ezt nagyon furcsálltam.
Megráztam a fejem csak úgy magamnak, meg azért, hogy eltűnjön a hajam a szememből, és visszamentem a szobámban. Elvágtam magam az ágyon, és nyitva hagytam az ablakot.

/Hanshik/
A verseny végül jól sikerült azt a kis malőrt leszámítva. Amiatt csak második lehettem.
Persze a haverjaim egyből ezzel piszkálódtak de nem igazán vettem magamra. Kérdezősködtek a srác után is, hogy ki volt, mit beszéltünk...
- Mondom, hogy lövésem sincs ki volt. Gondolom a ház tulajdonosa.
- És nem akarod megint meglátogatni?- vigyorgott egyik barátom.- Behajthatnád rajta, amiért miatta lettél második.
- És ugyan mit tehetnék vele?- röhögtem ki.- Engem nem zavar. Lesz majd más verseny, amit megnyerek úgyis.
- Nagyon biztos vagy magadban.
- Mert jó vagyok. A legjobb!- emelt fel a piával teli poharam, hogy koccinthassunk.
A buli után haza mentem. Bár nem hagyott békén barátom ötlete. Ott motoszkált a fejemben, hogy valahogy meg kellene megint látogatnom azt a gyereket. De nem csak azért, hogy esetlegesen behúzzak neki egy jó nagyot, mert miatta nem lettem első, hanem mert kíváncsi voltam rá. Nem tudom miért. Csak volt egy ilyen érzésem.
Így hát ismét az ablakpárkányában kötöttem ki magam sem tudom, hogy miért vagy hogy. Gondoltam, hogy már alszik. Az ágyában feküdt, már amennyire beláttam a sötét szobába. Csak a párkányon ücsörögtem és figyeltem.

/Yves/
A nap további részét a gitárom ápolgatásával és az arab nyelvanyaggal töltöttem. A ház nyomasztóan üres és csendes volt, ami egy kicsit zavart, de nem annyira, hogy ne tudjam megszokni. Főleg, hogy már rengetegszer magamra maradtam. Igyekeztem elfelejteni azt a gyereket, aki csak úgy megjelent az erkélyemen, de nem volt könnyű. Folyton magam előtt láttam azt a nyugodt vigyorát. Hamar elmentem aludni, hátha úgy gyorsabban el tudom felejteni. Elaludnom nagyon könnyen sikerült, de mozgolódást hallottam az ablak felől. Nem nagyon érdekelt, hiszen biztosra vettem, hogy csak egy madár az. Megfordultam, és lerugdostam magamról a takarót, mert szörnyen melegem volt. Jól esőeb megborzongtam a hideg levegőtől, és hálát adtam az egeknek, hogy nyitva hagytam az ablakot.

/Hanshik/
Az ablak ugyan nyitva volt de nem akartam betörni hozzá. Bár... lehet, hogy megérdemelné. Egy kis hezitálás után beléptem. De csak nagyon halkan közlekedve jutottam el az ágyáig. Alvó alakját figyeltem. Szép fehér bőrét, amit néhol egy-egy tetoválás díszített, kócos haját, békés arcát. Késztetést éreztem, hogy megérintsem de mégsem tettem. Ekkor jutott eszembe, hogy ki kellene deríteni a nevét. Jobb nem jutott eszembe, mint a postaláda. Nem akartam az iratai közt kutakodni, nehogy felkeljen. Ezért lementem a bejárathoz. Út közben meg tudtam csodálni a házat, ami cseppet sem volt kicsi. Leérve a bejárathoz, próbáltam kinyitni az ajtót. Semmi akadályba nem ütköztem. Bátor gyerek, hogy nyitott ablaknál és ajtónál alszik... simán kirabolhatnák.
A postaládát nézegettem ami fölé az ajtóra egy kis arany táblára volt karcolva az ott lakók neve. Két férfi név és egy női. Gondoltam, hogy a második lehet a srácé. Mivel rossz a névmemóriám, gyorsan felírtam magamnak, aztán úgy döntöttem hazamegyek. Majd legközelebb is meglátogatom.

/Yves/
Reggel nagyot nyújtózkodva keltem ki az ágyból. Meglehetősen kipihentnek éreztem magam, bár egy kicsit fáztam. Az nyitott ablakon keresztül hideg levegő töltötte meg a szobát. Becsuktam az ablakot és elhúztam a függönyt. Lementem a konyhába, és készítettem magamnak egy erős teát, hogy ne aludjak vissza. Az óra mutatói már nagyon dél felé közeledtek, szóval rendeltem magamnak egy pizzát, nehogy éhen találjak halni. Éppen tettem le a telefont, mikor megszólalt a csengő. A csészével a kezemben elvonszoltam magam az ajtóig, és kinyitottam, de arra nem számítottam, hogy nyugodt mosoly lesz a küszöb túloldalán.

/Hanshik/
Mikor hazaértem, úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba és aludtam. Hosszú és fárasztó napon voltam túl ezért nem csoda, hogy majdnem délig szunyáltam. Reggeli után, ami már majdnem ebédnek számított, elindultam a várost járni. Különösebb célom nem volt. Hétvége lévén egyetemre sem kellett bemennem, ezért csak lézengtem az utcákon. És végül teljesen véletlenül a csávóm házánál kötöttem ki. Fogalmam sem volt, hogy miért, nem is igazán tudtam ezen gondolkozni, mert az ujjaim már a csengőt nyomták. Csak üres fejjel cselekedtem.
- Hello Yves.- mosolyogtam rá, mikor meglepetten nyitott ajtót.- Na már be sem engedsz?- vigyorodtam el.- Pedig ki kell, hogy engesztelj. Miattad csak második lettem...- sóhajtottam.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarok engesztelésképp. Csak vele akartam lenni, beszélgetni, megismerni.

/Yves/
Sokáig csak bámultam magam elé. Vagyis inkább rá, de az mellékes. Viszont mikor már több perce csak vigyorgott, már elegem lett, és beengedtem. Fogalmam sem volt, hogy mit tenne, ha gorombán elküldeném. Sarkig kitártam előtte az ajtót, és arrébb álltam, hogy be is tudjon jönni.
- Először is - kezdtem bele, ahogy belépett és én becsuktam az ajtót -, honnan tudod a nevem? Másodszor, majd kapsz egy teát.

/Hanshik/
- Az nem lényeg.- vontam meg a vállam, miközben beléptem a házba.- Csak egy teát? Komolyan egy teával akarod lerendezni, hogy miattad csak második lettem?- fordultam hozzá felvont szemöldökkel, mire kicsit felháborodva nézett vissza.
- Jó oké. Kezdetnek megteszi. Merre van a konyha? Erre?- mutattam a helyes irányba és válaszát meg sem várva indultam meg.
- Jó nagy és szép a kéród... egyedül laksz itt?- ültem le.

/Yves/
- Tájékoztatlak, hogy nagyon finom teát készítek. Nem iszol ilyet sehol máshol, azt garantálom.
Becsuktam az ajtót, és nekiálltam a teának.
- Ez apám háza. Én egyel feljebb vagyok az emeleten. Ő most éppen nincs itt, mint látod - színpadiasan körbemutattam, majd letettem elé az elkészült italt. - Nem tudom, hogyan iszod, szóval szolgáld ki magad.
Én is leültem vele szemben, és egy kis tejet öntöttem a saját csészémbe.

/Hanshik/
- Ah hülyék vagytok, hogy tejjel isszátok.- csóváltam a fejem és inkább egy kevés cukrot tettem bele.
- Hm... ez nagyon finom.- bólogattam, mikor megkóstoltam.- Éppen ezért két hónapig minden nap egy teával törleszted.- jelentettem ki mosolyogva és tovább kortyolgattam.

/Yves/
- Nem vagyok hülye, csak észreveszem azt, amit más nem - ellenkeztem hevesen, és megint a szám szélét kezdtem rágcsálni.
- Ha két hónapig folyton beállítasz, nem ígérem, hogy itt fogod inni a teát. Ha apám is itthon van, nem jöhetek le. Szóval meg kell majd elégedned a szobámmal. És nem is fogok minden reggel ráérni, mert tanulnom kell, meg minden - hadarom le egy levegőre, majd tovább rágcsálom a számat, és lötyögetem a teámat.

/Hanshik/
Nem ellenkeztem vele. De attól még szerintem hülyeség tejjel inni a teát.
Nem jöhet le? Mi az, talán be van zárva? Ez baromság.
- Oh nekem nem okoz gondot a szobádba bejutni.- kuncogtam.- Nem csak az ajtón lehet bemenni.- kacsintottam rá.- Mit tanulsz, kisfiú?

/Yves/
- Attól még nem fogom zárni az ablakot - motyogtam a csészém mögött. - És nem vagyok kisfiú. Egyetemre járok... vagyis nem járok, mert levelező, de a lényeg ugyanaz. Nem vagyok kisfiú!
Olyan mérgesen néztem rá, amennyire csak tudtam, de nem tűnt úgy, mint aki nagyon megrettent, így egy idő után abbahagytam.
- És téged hogy hívnak, ha te már tudod a nevem?

/Hanshik/
- Oh bocsánat, Őfelsége.- hajoltam meg előtte viccelődve elnézést kérve, amiért le kisfiúztam.
- Mint láthatod félvér vagyok.- mutattam végig magamon.- Woo Hanshik a nevem, de az itteniek csak Peternek hívnak. És én is egyetemista vagyok. Csak nekem be kell járnom...- sóhajtottam.

/Yves/
- Oh, te szegény - biggyesztettem le az ajkam, de végül elnevettem magam, mert valami elképesztő képet vágott.
- Az én helyzetem semmivel sem jobb, elhiheted. Nehéz itthon tanulni, egyedül. Senkitől sem kérhetek segítséget, tudod.
Felkeltem a székről, és a lépcső felé vettem az irányt.
- Nyugodtan felmehetünk, ha akarod. Rendeltem kaját szóval nemsokára enni is lesz mit. Viszont ha kérhetem, ne gyere be a birodalmamba cipőben - dobtam felé még egy utolsó kis félmosolyt, majd felszaladtam a lépcsőn.

/Hanshik/
- Az biztos rossz...- gondolkodtam el és követtem.
- Értettem.- vigyorodtam el és a szobájának az ajtajában levettem a cipőmet.
- Amúgy... kedves vagy nagyon.- jegyeztem meg belépve a birodalmába.- Egy tiszta idegennel leállsz, behívod, még kaját is akarsz adni...

/Yves/
- Úgy gondolom, hogy szándékainktól és életstílusunktól eltérően egyenlőek vagyunk. Ha meg nagyon be akartál volna jönni, megtaláltad volna a módját. Inkább beengedtelek, hogy megelőzzem az esetleges zavarba ejtő szituációkat, ha nem gond - ledobtam magam az egyik babzsák fotelembe, és kiterültem rajta. - Nyugodtan helyezd magad kényelembe - intettem felé, majd hátravetettem a fejemet.

/Hanshik/
Oh ha tudná, hogy jártam már nála...
Amúgy egész értelmes srác és nem hülye egyáltalán.
- Köszönöm.- ültem le.- Kedves vagy nagyon. De ne aggódj nem akartam az életedre törni és kellemetlenséget okozni egyáltalán. Csak... a verseny a mindenem.- hajtottam le a fejem.

/Yves/
- Akkor bocsánat, hogy miattam nem sikerült nyerned - emeltem fel a fejem, majd a kényelem miatt teljesen felültem és elhelyezkedtem vele szemben.
- Még nem nagyon hallottam, hogy kedves lennék, de azért kedves tőled. Igyekszem - öltöttem ki a nyelvem egy pillanatra. Láttam az arcán, hogy meglepődött, de ezt elkönyveltem a nyelvemen levő kis fémdarabnak, amit amúgy szörnyen imádok.
- Tudod, meg tudlak érteni. Nekem a nyelvtanulás a mindenem, talán. Bár abból nincsenek versenyek...

/Hanshik/
- Semmi.- legyintettem.- Túl fogom élni. Aszzem.- kuncogtam.
Különös ez a srác. Első ránézésre lázadónak tűnhet, viszont a gondolkodása meglehetősen érett, a viselkedése pedig kedves.
- Oh dehogynem. Biztos vannak ilyen nyelvészeti versenyek. Vagy ha már a suliba nem is jársz be, neten is nézhetnél ilyeneket.- biztattam.

/Yves/
- Ha mennék versenyre, azzal kiemelném magam a többiek közül. Én nem szeretnék jobb lenni, vagy más. Csak önmagam. Érted? - végigsimítottam a karomon, miközben végig a szemébe néztem. Furcsa egy szerzet, az egyszer biztos, de sok ideje ő az egyetlen, akivel beszélni tudtam.
- Én hívhatlak Hanshik-nak?

/Hanshik/
- Értem. De... így is lehetsz önmagad. Megmutathatod, hogy milyen vagy.- mosolyodtam el halványan.
- Csak otthon hívnak így a barátaim és a családom. De...- hezitáltam, hogy megengedjem neki vagy sem. De olyan szép szemekkel nézett rám, teljesen rabul ejtett.- hívj így ha jobban esik.

/Yves/
- Igazán megtisztelsz, Hanshik - vigyorogtam rá őszintén. Még sokáig csak mosolyogtunk egymásra, mikor megszólalt a csengő. Zavartan felálltam, és elnézést kérve rohantam átvenni a pizzát. A konyhából magamhoz vettem két tányért, és megindultam vissza a szobámba.
- Megjött a pizza, egyél amennyit csak akarsz.
Leraktam kettőnk közé a dobozt, és egy tányért is elé csúsztattam. Felnyitottam a doboz tetejét, és egyből kivettem egy szeletet, mire ő is hajlandó volt nekiállni enni.

/Hanshik/
- Köszönöm.- vettem magamhoz egy szelet pizzat és falatozni kezdtem.
- És a nyelveken kívül van hobbid? Ilyenkor hétvégén mit szoktál még csinálni? Barátaid?- kezdtem vele csevegni.

/Yves/
- Zenélni szoktam még, de ennél nincsen több hobbim. Olvasni is szeretek, de az nálam a nyelvtanulás része. Van egy gitárom - mutattam a sarokban lévő édesem felé. - Barátaim nem igazán vannak. Persze már próbáltak barátkozni velem, de csak a pénz miatt. Szerintem meg tudod érteni - hadartam le, majd újra rávetettem magam a pizzára. - És te össze-vissza ugrálsz anélkül, hogy kitörnéd a nyakad - tettem még hozzá kuncogva.

/Hanshik/
- Hm... értem. Elhiszem, hogy az olyan barátokra nincs szükséged.- bólogattam.- Majd... játszol nekem a gitárodon?- kértem a tőlem telhető legszebb hangnemben.
- Ugrálok igen, már lassan 10 éve. De nem így kezdtem. Eleinte deszkás voltam. Aztán az egyik haverom mutatta a parkourt. Ne tudd meg, hányszor kerültem kórházba...- nevettem.- A szüleim ezért sem szeretik, hogy csinálom. De jól megedzettem magam, most már sokkal ritkábbak a balesetek.

/Yves/
Mivel tele volt a szám kajával, csak bólintottam egyet a kérdésére, majd rendesen válaszoltam is neki.
- Persze, majd játszom, ha nagyon szeretnéd. Bár már jó ideje nem játszottam senkinek - vakartam meg az állam.
- Nekem csak egy sérülésem van, bár az sem valami nagy cucc. Csak heg, de nagyon szeretem. Megnézed? - kérdeztem érdeklődve, majd mikor bólintott, letettem a tányért, és felhúztam a pólómat, hogy megmutassam a sebemet. - Pár haver csinálta nekem. Olyan, mint egy tetkó, csak nem festékkel készült, hanem a bőrömet hántották fel. Én kértem, hogy pikkelyes legyen. Emlékszem, hogy piszkosul vérzett - mutogattam bőszen, majd elengedtem a pólómat. Hangosan felnevettem az arckifejezésén.

/Hanshik/
Na jó... lehet, hogy nem százas ez a srác...
- Öhm... ez... durva.- feleltem lefagyva. Még rágni és nyelni is elfelejtettem. Nem jutottam szóhoz.

/Yves/
- Szerintem nagyon jól néz ki. Állítólag három ember kellett, hogy elfogjon, és ordítottam a fájdalomtól, de nem emlékszem rá. Egy idő után elájultam, és akkor már könnyebben megcsinálták - vigyorogtam teli pofával. Leesett állát látva előre nyúltam és gyengéden becsuktam a száját, miközben tovább vigyorogtam.

/Hanshik/
Ez... kész. Kicsit nagyon is beteg...
- És... miért csináltad? Ez... már bocsi de nem normális...- csúszott ki véletlenül.
Komolyan ledöbbentem rajta. Talán mazochista lenne és szereti a fájdalmat? Vagy valaki rábeszélte? Nem értettem, miért tett magával ilyet.

/Yves/
- Elvesztettem egy fogadást, de a végeredmény nem lett olyan rossz. Bár az a vereség még mindig rosszul esik az egómnak - elvettem a kezem az arcáról, és az ölembe ejtettem.
- Talán nagyon durván hangzik, de fiatal voltam, és az egyetlen dolog, ami érdekelt, az az volt, hogy megfeleljek apámnak. Aztán egy idő után felhagytam ezzel a marhasággal - felhorkantam, majd óvatosan felé pillantottam.

/Hanshik/
- Aigooo... ilyen egy fogadást...- csóváltam a fejem.- Megértelek. Én is hasonló helyzetben voltam. Csak aztán rájöttem, hogy magamon kívül másnak nem érdemes és nem is kell megfelelni.

/Yves/
- Pontosan - bólogattam folyamatosan. - Azóta inkább olyan embert keresek, aki elfogad engem. Bár elég nehéz úgy, hogy alig járok el.
Arrébb raktam a tányérom, és elnyúltam a zsákon, miközben a pocimat simogattam.
- Szerintem most egy ideig nem is fogok megmozdulni. Tele vagyok - nyögtem fel elégedetten, ahogy lehunytam a szemem.

/Hanshik/
- Akkor gyere velem. Lógj velem és a haverjaimmal.- mosolyogtam felé.- Vagy... itthon nem engednék? Be vagy ide zárva?- próbáltam finoman rákérdezni, már ha lehet így ezt a témát felhozni.
2 szelet pizzatól jól is lakott... az igen. Én nem voltam tele de befejeztem az evést.

/Yves/
- Nem engednek el. Vagyis inkább apám, hogy pontos legyek. Szerinte teljesen haszontalan az olyan dolog, mint a barátság, vagy a szabadidő, és még sorolhatnám. Régen sok helyre eljártam, csak azért, hogy idegesítsem őt, de nem nagyon használt. Már nem próbálkozom, nincs értelme - sóhajtottam fel fájdalmasan. - Az persze más, ha lenne kivel ellógni - eresztettem meg felé egy félmosolyt.
Láttam, hogy ő is félretette a tányérját, de nem néz ki úgy, mint aki jól lakott.
- Nyugodtan egyél még, ha szeretnél.

/Hanshik/
- De hát már felnőtt vagy! Nem tilthatja meg, hogy elmenj. És azt sem mondhatja meg, hogy kikkel mit csinálhatsz és mit nem.- ez kissé felháborító... ennyire lekorlátozni valakit. De ráadásul a saját apja ilyen vele. Ez féreg dolog.
- Gyere velem. Kilógunk majd együtt. Mit szólsz? Lenne kedved?- mosolyogtam rá.
- Elég volt köszönöm.- hajoltam meg előtte egy kicsit. Otthoni szokás.

/Yves/
- Akár most is mehetünk, ha gondolod, csak akkor átöltözöm - derültem fel egy pillanat alatt. Egyből fel is ugrottam, és sarkig tártam a szekrényemet. Ha olyan igazi ugri-bugris, akkor valami lazább ruha kéne, de mindig is a szűkebb ruháimban néztem ki igazán jól. Szóval hatalmas dilemmában álltam a szekrény előtt, és elmerengve bambultam belé.

/Hanshik/
- Remek!- mosolyodtam el szélesen.
Láttam, hogy teljes döntésképtelenségben szenved, hogy mégis mit vegyen fel, ezért mögé léptem és én is kutatni kezdtem a ruhái közt.
- Vedd fel ezt a farmert.- mutattam egy kissé koptatott, sötét, szűk szabású nadrágra.- Meg ezt.- vettem ki egy szürke, három negyedes ujjhosszúságú felsőt, ami kicsit lazábbnak hatott.
Vigyorogva bólintott és kezemből kikapva kezdett öltözködni. Visszamentem a helyemre, nem nagyon akartam leskelődni, nem tudom mennyire szégyenlős. Viszont miután átöltözött, kissé csodálkozva néztem. Olyan... olyan... szép volt. Ahogy a kissé bő felső alól kikandikáltak kulcscsontjai, nyaka fehér bőre... huh... én... nyelnem kellett volna. És mikor megfordult... bár ne tette volna. Az a feszes popsi... Lányokat megszégyenítően tökéletes. De várjunk csak... én miért gondolkozom egy másik pasiról így? Ez furcsa és ijesztő...
- Hm... jó! Jól áll. Akkor mehetünk?- álltam fel.

/Yves/
Miután a kezembe nyomott pár ruhadarabot, egyszerűen elkezdtem öltözni. Sosem voltam szégyellős, és Hanshik is fiú, így nem láttam értelmét bármerre is elvonulni csak azért, hogy átöltözzek. Sosem érdekelt igazán, hogy mi is van rajtam, de ha szerinte jók ezek a ruhák, hiszek neki.
Bele se pillantottam a tükörbe, pár a hajam biztosan kócos volt. Ahogy Hanshik kijelentette, hogy jól áll a szerelésem, éreztem, hogy elpirulok egy kicsit. Már nem is emlékeztem, mikor bókoltak nekem utoljára. Elfordultam, hogy ne lássa, hogy zavarban vagyok, és lehajoltam az éjjeliszekrényen lévő telefonomért.
- Most mehetünk - fordultam felé mosolyogva. - Ablakon kívánsz kimenni, vagy jó lesz az ajtó is? - kezdtem el viccelődni. Nagyon jó kedvem volt, hiszen már idejét sem tudtam, mikor voltam kint utoljára, ráadásul Hanshik is itt volt velem, mint egy jó barát. És teljes szívemből reméltem, hogy valóban lehetünk igazi barátok.

/Hanshik/
- Hát, amíg nem kell a szüleidtől tartani, addig jó az ajtó.- vigyorogtam.- De majd egyszer az ablakon is szöktetlek ha úgy alakul és szeretnéd.- fogtam meg a kezét és elkezdtem húzni kifelé. Felvettem a cipőmet és a bejáratig meg sem álltam vele.
- Hova szeretnél menni? A barátaimhoz, vagy inkább csak kettesben járjuk a várost?

/Yves/
- Majd le is dobom a hajam, hogy fel tudj mászni az ablakig - nevettem fel megint. Nem is emlékszem már, mikor voltam utoljára ilyen jókedvű. A bejáratnál felkaptam a cipőmet, majd ahogy kiléptünk az ajtón a keze után kaptam, mert nagyon előre szaladt. - Először csak járkáljunk egy kicsit, ha nem baj neked, hogy nem rohansz meg ugrálsz - kacsintottam rá, majd rendesen bezártam az ajtót. - A barátaid még ráérnek.

/Hanshik/
- Persze, hogy ráérnek.- kacsintottam rá.- Nagyon régóta be vagy zárva?- kérdeztem finoman.- Mert... akkor elmehetnék felfedezni a várost.
A fejemben megfordult az összes lehetséges hely, ahova mehetnénk. Persze nem csak bulihelyek első sorban. Hanem inkább a kedvenc parkom, egy jó kis kávézó, mozi, vidámpark- ha érdekli, egy kellemes étterem, amiket szívesen megmutatnék neki.

/Yves/
- Ha tippelnem kéne, talán két éve nem jártam el semerre, de az is lehet, hogy több volt. Mindenesetre, most rád vagyok bízva. Vezess, nagyuram - hajoltam meg előtte színpadiasan. Ahogy felegyenesedtem, a hajamba a túrtam, hogy ne lógjon a szemembe. Kikerültem, majd előtte álltam meg, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ha gondolod, este bulizni is elmehetünk. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem hagysz ott az első rád akaszkodó csaj miatt, hogy aztán egyedül kelljen hazáig vergődnöm.

/Hanshik/
- Bolond.- löktem finoman oldalba.
- Rendben, akkor... mondjuk elviszlek egy aranyos kis kávézóba, én imádom. Utána a kedvenc parkomba. Aztán... mondjuk... hm... még nem tudom. Már délután van. Meglátjuk hogyan férünk az időbe.- mosolyogtam rá.
Valamiért annyira erős és fura késztetést éreztem, hogy megsimogassam az arcát. Olyan kis mosolygós és szép puha a bőre. Az ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy megérinthessék. De hogy néz az ki, hogy egy másik fiú arcát cirógatom?
- Mehetünk felőlem bulizni is. Okés. Nem nagyon szeretem amúgy sem ha rám akaszkodnak. Ha nekem kell valaki azt én majd megszerzem. De azért Te se lépj le szó nélkül valami jól kitömött bigével.- nevettem el magam, közben lassan elindultunk.

/Yves/
Mosolyogva hallgattam, hogy mit tervez. Kedves volt tőle, hogy rám szánta a délutánját. Biztos voltam benne, hogy jobb dolga is akadna, mint engem kísérgetni, ezért nagyra becsültem, hogy azt mondta, nem hagy magamra.
- Nem nagyon érdekelnek a kitömött bigék - jelentettem ki határozottan, direkt az ő szavait használva. Nem igazán vártam meg, hogy hogyan reagál, inkább elfordultam tőle. - Akkor mutatnád az utat? Nem nagyon tudom, hogy merre kell menni - néztem rá vissza, miközben tovább mosolyogtam.

/Hanshik/
Nem érdeklik? Talán...? Ah neki biztos inkább a normális csajok jönnek be. Hát az igazat megvallva én is az olyanokat bírom jobban. Ezek csak ilyen egy éjszakára jók semmi másra...
- Persze, gyere.- fogtam meg finoman a kezét és megindultunk a kávézó felé.- Ugye nem zavar?- emeltem meg picit a kezünket.
Igazából nem nagyon szoktam kézen fogva sétálni senkivel, főleg nem egy sráccal. De... a francba is. Egész nap, mióta vele vagyok, olyan erős késztetéseim vannak arra, hogy érinthessem. Nem tudom, mi ütött belém. De inkább próbálom elnyomni magamban az érzést.

/Yves/
- Engem nem - mondtam, majd szavaimat nyomatékosítva összekulcsoltam az ujjainkat. Úgy voltam vele, hogy ha őt zavarja, majd szól érte. Csendesen sétáltunk egymás mellett. Én érdeklődve nézegettem a várost, ő pedig látszólag elmerült a gondolataiban. Nagyon szép helyek mellett mentünk el, és egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy esetleg csak véletlen az egész. Biztosan direkt csinálta, de hálás voltam neki. Körülbelül minden második utcában megálltam bámulni valamit, de nem szólt érte, aminek örültem. Többször is rámosolyogtam, és bátran kérdezgettem, mert tudtam, hogy nem fog beszólni érte.

/Hanshik/
Úgy éreztem magam, mint egy idegenvezető. De nem bántam. A kávézóba akár 10 perc alatt is odaérhettünk volna de én direkt úgy vezettem, hogy minél több szépet láthasson.
Az utcán páran furcsán néztek minket, hogy én egy húzott szemű, mutatom a várost egy teljesen angol srácnak, ráadásul kézen fogva. De nem érdekelt, semmi közük hozzá.
- Nah itt is vagyunk.- mosolyodtam el a kávézó előtt.- Gyere üljünk ide ki.- húztam egy puha fotel felé.
- Eddig hogy tetszik a város?- adtam a kezébe az itallapot és én is nézegetni kezdtem.

/Yves/
A kávézó valóban aranyos volt. Kint ültünk le, de szerencsére volt felettünk ernyő, mert az évszakhoz híven nagy cseppekben kezdett el esni az eső. Kezemben az itallappal átszökkentem mellé, mivel képes volt velem szemben leülni.
- Nagyon szép, tényleg köszi, hogy ennyi mindent megmutattál. Nagyon furcsa, hogy egész eddig itt éltem, de még semmit nem láttam ebből a helyből - néztem rá. Szinte fel sem nézett a kis könyvből, de ahogy találkozott a pillantásunk, lágyan rámosolyogtam.
- Nem kóstolod meg, milyen a tea tejjel?

/Hanshik/
- Nincs mit köszönnöd, szívesen teszem.- mosolyogtam a kis könyvecskét vizsgálva.
- Kipróbáljam?- néztem rá bizonytalanul.- De ha nem finom, még plusz egy hónapig kell innom a Te teádat.- üzleteltem vele kuncogva.

/Yves/
- Oh, én szegény - nevettem fel hangosan, mire pár asztaltól felénk néztek. - Nagyon finom, csak egy kicsit száraz. És ne tegyél mellé cukrot, mert akkor elég rossz íze lesz. Én szoktam mellé citromot, de nem tudom, hogy szereted-e a savas ízeket - daráltam le neki hatalmas szakértelemmel.

/Hanshik/
- Jó. Legyen. Kipróbálom.- döntöttem el határozottan.- Első körben citrom nélkül. De... tényleg nem kell bele cukor sem?- estem kétségbe, mire egyértelműen bólintott.
- Hát... legyen. Te mit kérsz? A vendégem vagy.- kacsintottam rá.

/Yves/
Teát - mosolyogtam rá. - Tejjel és citrommal - kezdtem el rágcsálni a számat. Még akkor szoktam rá, mikor belelőtték a karikát, és nem tudom abbahagyni.
- Köszönöm a meghívást is - hajoltam meg felé kicsit, ahogy ő tette alig pár órája.

/Hanshik/
- Rendben.- vigyorodtam el.
Istenem de aranyos gesztussal köszönte meg. Ez nagyon kedves és figyelmes volt tőle.
Becsuktuk az itallapot és vártuk, hogy a pincér felvegye a rendelést.
Közben én az esőt figyeltem.
- Nem fázol? Bemehetünk ám.- mosolyogtam kedvesen Yves-re.

/Yves/
Óvatosan a vállára döntöttem a fejem. Reméltem, hogy nem fogja zavarni.
- Egyáltalán nem fázom, és szeretem az esőt. Jó itt kint - néztem fel rá mosolyogva. A legtöbben bementek az eső és a hideg miatt, így rajtunk kívül alig pár asztalnál maradtak.
- Viszont ha te fázol, nyugodtan szólj, és bemehetünk - tettem a kezem a karjára, amit nem fedett semmi, mivel csak egy póló volt rajta, de nem volt vészesen hideg a bőre.

/Hanshik/
- Én sem fázom. És az esőt is szeretem.- mosolyogtam rá.
Csendben, szinte összebújva figyeltük ahogy a város megázik, a cseppek koppannak az aszfalton, a házak tetején, autókon és az emberek szinte menekülnek az eső elő, eresz alá, épületekbe vagy csak szimplán az esernyő oltalmába. Nem is tudják mennyire jó és éltető egy ilyen zápor.
- Ugye... apukád nem bánt? Mármint... tudom, hogy nincs sok közöm hozzá, de szeretném tudni, hogy biztonságban vagy otthon, ha már bezártak...- simogattam meg karomon pihenő kézfejét. Utat engedtem kíváncsiságomnak és feltettem a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott. Alig fél napja ismerem... de mégis... mégis érdekel.

/Yves/
- Nem hiszem, hogy erről szeretnék beszélni - motyogtam magam elé. Kicsit elkomorultam a kérdésre, ami a hangomon és a viselkedésemen is nyomot hagyott, de ösztönös reakció volt. Még nem ismertem annyi ideje, hogy ilyen dolgokat osszak meg vele, bármennyire is szimpatikus és kedves. Enyhén elfordultam tőle, de nem húzódtam el tőle teljesen.
- Persze ez nem a te hibád - tettem hozzá gyorsan. - Majd ha kész leszek rá, mesélek a múltamról többet is. Viszont ha már az is sokkolt, amit eddig hallottál, nem szeretném, ha spontán elájulnál a sok infótól - próbáltam oldani a feszültséget egy kis humorral.

/Hanshik/
- Persze, megértelek. Semmi baj.- mosolyogtam rá.
Sejtésem beigazolódott válaszával. Persze pontosan nem tudhattam, mit tesz vagy tett vele az apja... de ez akkor is undorító dolog. A saját fiát bezárni és akár fizikailag akár lelkileg bántani... féreg ember csinál ilyet.
Meg szerettem volna kérdezni, hogy az anyukája miért hagyja ezt, de válasza egyértelmű üzenet volt felém, hogy hanyagoljuk ezt a témát.
A pincér közben meghozta a rendelt teáinkat én pedig kíváncsian szuggeráltam a csészét.
- Na... akkor... most ugrik a majom a vízbe.- vettem a kezembe és egy nagyot szusszanva kóstoltam bele.
- Huh... hát.- fintorogtam, amin Yves jót nevetett.- Míg elfogy, eldöntöm, hogy ízlik-e vagy sem... minden esetre furcsa.

/Yves/
Jóízűen felnevettem a reakcióján, és ezzel egyből olyan jó és nyugodt lett a hangulat, mint a kérdés előtt.
- Őszintén mond meg, ha ízlik. Nem hazudhatsz csak azért, hogy plusz egy hónapig jöhess a teádért - löktem meg gyengéden, nehogy magára öntse a csészéje tartalmát. Én is nekiálltam szürcsölni a saját italomat, miután egy kis citromlevet öntöttem bele. Jól hallhatóan hümmögtem, hogy ezzel is idegesítsem. Minden alkalommal, mikor a számhoz emeltem a bögrét, a fém és a porcelán ütközése halk hangot adott, és csak ez törte meg néha a mormogását, amit a hümmögésem váltott ki belőle. Szórakoztató volt bosszantani

/Hanshik/
A kis gonosz, rájött a tervemre... pedig annyira szívesen járnék hozzá három kerek hónapig.
- Oké.- morogtam, miután elkezdett bosszantani az élvezetteljes hümmögésével.
- Azzal a válasszal mit kezdesz, hogy nem olyan rossz de nem lesz a kedvencem?- kérdeztem rá.- Mert jelen pillanatban így állok vele.

/Yves/
- Nekem megteszi - vontam meg a vállam. - Viszont akkor már tegyél bele egy kis citromlevet - pislogtam rá a vélhetően legcukibb módon. Vagyis inkább nagyon igyekeztem aranyosnak tűnni, hogy ő ne tudjon nemet mondani. Még közelebb is araszoltam hozzá, de nagyon nem akart rám nézni. Elfordította a fejét, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Ekkor más módszerhez folyamodva gyengéden megböködtem az oldalát.
- Kérlek - nyávogtam lányos hangon, miközben megrebegtettem a szempilláimat.

/Hanshik/
- Aigooo...- sóhajtottam fel és elé toltam a csészémet, hogy tegyen bele citromot is.
Bár nem mutattam, tetszett az aranyoskodása. Nagyon is.
Miután elfogyasztottuk a teánkat, az eső is elállt, így elballaghattunk a parkba.
- Annyira nem volt rossz az a tea. Azt mondom, ízlett. De nem sűrűn fogom tőled így kérni. Maradok a megszokottnál.- mosolyogtam rá séta közben.

/Yves/
- Örülök, hogy sikerült téged rábeszélnem - mondtam, miközben a parkban nézegettem. Eső után szinte csak mi mászkáltunk arra, de egyáltalán nem bántam. Nézegettem a fák leveleit, amiken még megcsillant néhány vízcsepp, és mélyen beszippantottam a levegő esőillatát. Karjaimat tartózkodóan összefontam a mellkasom előtt. Igaz, hogy a kávézóba kézen fogva mentünk, de láttam, hogy megbámulnak az emberek. És nem mertem kezdeményezni, pedig hiányzott a meleg szorítása. Végül egy kis habozás után összeértettem a kisujjainkat, és félénken felé néztem.

/Hanshik/
Elmosolyodtam aranyos kis gesztusán, és szó nélkül fogtam meg kezét.
Szeretem a természetet, ott mindig önmagam lehetek, megnyugtatnak a friss illatok, kedves hangok. Kicsit távol a zajos várostól. Itt össze tudom szedni magam, erőt tudok meríteni és aztán sokkal vidámabban távozok. Ez történt most is. Bár most Yves közelsége is jól esett. Pedig furcsa... nem nézné ki az ember de nem szívesen barátkozom, nehezen is megy. De vele valahogy más.
- Szép itt.- szorítottam meg a kezét finoman.- Merre lenne kedved elmenni?- cirógattam meg a kézfejét.
Atya ég! Úgy viselkedem vele, mint egy lánnyal... le kell állnom. Nem akarom, hogy félreértsen.

/Yves/
Halkan felsóhajtottam, mikor megfogta a kezem. Megnyugodtam, hogy először nem csak véletlenül maradt összekulcsolva a kezünk. Sosem voltam jó az emberi kapcsolatok terén, de Hanshik más. Mellette minden sokkal egyszerűbb, mint amilyennek hittem.
- Szerintem vezess haza, mert gőzöm sincs, merre kell menni - nevettem ki saját magam. Ő csak elmosolyodott, de hirtelen irányt váltott. - Átöltözöm és rendbe szedem magam, aztán menjünk el bulizni.

/Hanshik/
- Kérésed számomra parancs.- nevettem el magam és abba az irányba indultam el, amerre a leghamarabb hazajutunk hozzá.
Nem telt bele több, mint 15 percbe és már a házuk utcájába fordultunk be.
- Szerintem én is hazaugrok.- jegyeztem meg menet közben.- Gyere Te is. Egyedül vagyok most. Hamar elkészülök ám

/Yves/
- Menjek át hozzád? - kérdeztem meglepetten. Legutóbb talán oviban kaptam meghívást, de oda sem mehettem el, aztán a kollégium már nem volt ugyanaz. Hosszú idő óta ez volt az első invitálás, és nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Viszont ha nem maradok mellette, félő, hogy magamra hagy. De az is lehet, hogy tudja, hogy nemet akarok mondani, és már magában örül, hogy ilyen könnyen lerázott. Idegesen felszisszentem, majd megráztam  fejem.
- Nem szeretnék alkalmatlankodni.

/Hanshik/
- Igen.- bólintottam kérdésére.- Dehogy alkalmatlankodsz. Mondtam, hogy a szüleim nincsenek itt. Senkit nem zavarnál. Különben is akkor nem kérdeztem volna meg.- mosolyogtam  rá.- De ha kellemetlenül érzed magad emiatt, nem erőltetem. Én szívesen látlak, nem akarok neked rosszat.- magyaráztam meg a helyzetet.

/Yves/
- Akkor inkább nem mennék, ha nem gond - bólintottam majd elindultam a bejárat felé. - Vigyázz magadra, és ne ugrálj, mert megcsúszhatsz! - mondtam még neki, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Hangosan kifújtam a levegőt, majd felrohantam az emeletbe, és egyből eltűntem a fürdő ajtaja mögött. Legszívesebben belevertem volna a fejem a csempébe, de annak nem lett volna jó vége, így nem tettem meg.

/Hanshik/
Nagyot néztem utána. Elég jól lelécelt. Talán túl nyomulós voltam? Biztos...
De megértem. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, hogy eljön hozzám, aztán rosszul érzi magát. Pedig aztán mi sem lakunk valami szakadt környéken...
És még azt sem mondta, mikorra jöjjek érte...
Nagyot sóhajtva indultam haza. Megérkezve ledobáltam a ruháimat és egyenesen a zuhany alá sétáltam be. Nem időztem sokat. Lezuhanyoztam, hajat mostam, megborotválkoztam és már mentem is a szobámba valami buliba illő ruhát kutatni. A választásom végül egy világos, koptatott csőfarmerra és egy egyszerű fekete felsőre esett. Vettem fel egy kardigánt is, mert este már hűvös a levegő. Dobtam magamra valami kis illatot is, beállítottam a hajamat aztán indultam is vissza Yves-ékhez. Az ajtón próbálkoztam először, becsengettem és türelmesen vártam, hogy nyitódjon előttem.