Foggy memory (Suga&Jungkook [BTS]) YAOI!!!!

       Kiskoromban mindig azt hittem, hogy a köd az örökkévalóság kapuja.

     Úgy gondoltam, aki eltűnik a ködben, az valami új, jobb világba sétál, ahol az idők végezetéig boldogan, gondtalanul élhet. Vagy ha nem is lép át egy másik világba- hisz rendszerint később újra találkoztam azokkal az emberekkel, akik a ködben "eltűntek"- mégis valami természetfeletti áldást kap és halhatatlanná válik.

      Ezért szerettem annyira ezt a természeti jelenséget. Ellenben a felnőttekkel, akiknek annyi bajuk adódott belőle. A sok baleset, késés és a többi...

      Én meg csak kitartóan gyalogoltam mindig az örökkévalóságba.

      Mára már megtanultam. Semmi sem örök. Bármennyire is szeretnénk, nem létezik ilyen idősík. Legalábbis a mi dimenziónkban, az emberek számára biztos nem.

      Ezt a megfoghatatlan időintervallumot csak a reménytelenek és a bolondok találták ki maguknak. Azok, akik valami hihetetlen elvakultsággal hittek, bíztak és reméltek. De talán nem eléggé. Az érző emberek egyik legfontosabb kapaszkodójává vált ezáltal.

      De úgy ahogy a napsütés érkeztével beköszönt a száraz idő és felszáll a köd, az örökké ígéret is csak ürességet hagy maga után. Egy mocskos szemfényvesztés, hitegetés, kizsákmányolás, zsarolás.

      És ezt mind tudtam, mikor elém álltál a vallomásoddal. Tisztában voltam a helyzettel, én hülye pedig mégis hittem neked. Elhittem, hogy mindezek ellenére, a szerelmünk örök lehet. Hogy talán ez más. Hogy a világban annyi szörnyűség történik, s több a szerencsétlen, meggyötört ember, mint az egészséges és boldog, mégis bíztam benne, hogy a mi szerelmünk majd mindent túlél.

      Nem értetted, mikor annyi őszi reggelen megkértelek, hogy gyalog menjünk a munkába, kézen fogva, ködbe burkolózva. Én csak... a lelkem mélyén erősen reméltem, hogy jut nekünk is abból az áldásból, száll ránk is egy kis halhatatlanság és a szerelmünk, teljes lényünk örökkévalóvá válik.

        Gyermeki énem még most is reménykedik ebben.

      De az élet kegyetlen. Hiába kínál fel lehetőségeket, mégis úgy alakul minden, hogy az ember sokszor rosszul kell, hogy döntsön. Hiába vannak jó pillanatai az életnek. A mosolygó álarc alatt ott rejtőzik az igazság a valósággal, ami szívtelenül tapos el minden mást maga körül. Így adva esélyt a fájdalom kiteljesedésének. Így adva lehetőséget egy élet elvesztésére.

     Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, Min Yoongi. Útravalót adtál nekem az élet hátralévő, rögökkel teli pályájára. Megtanítottál szeretni. És egy ember életében pedig ez a legfontosabb. Szeretni és szeretve lenni.

     Hálával tartozom, mert életeddel fizettél a tanításomért. Ez életem végéig kísérni fog. És talán a legnagyobb elégtétel és fizetség számodra az lenne, ha én mégis az idők végezetéig élnék és a fájdalom, ami elvesztéseddel jár, szüntelenül emésztene fel. De tudom, hogy Te annál jobb ember voltál, hogy ilyet kívánj nekem. Ez is nagyságodat mutatja. Nem hagytál egyedül még akkor sem, mikor azt hittem végleg magamra maradtam. Leveleidet olvasva, szívem különös mód nem háborog. Nem tartalak önzőnek. Csak megnyugodtam, mert tisztességgel elbúcsúzva hagytál el.

      És megtanítottál. Még a mesékben sincs örökké tartó történet. Hisz akkor a végtelenségig a könyv előtt ülnénk és örökké csak a végeláthatatlan eseményeket olvasnánk.