Eljött értem a halál.
Fekete köntösét magára öltve, szigorú tekintettel áll előttem. Reszketve, fátyolos tekintettel mérem végig.
Törékeny teste, hófehér bőre, gyönyörű arca nem sejtetné, hogy Ő maga a Halál. Szemében mégis ott ég a tűz, a maró, fájdalmakkal teli tűz, mely csakis annak a záloga, hogy Ő a sötét oldalon áll, és értem jött.
Gyönyörűséges arcának lágy vonásai helyére enyhe unalom ül, hisz én csak egy vagyok Neki a sok közül, miért is lelné már örömét lelkem elragadásában.
Térdre esve, fejet hajtva nagysága előtt könyörgöm, hogy ne vigyen el. Az élet ironikus, Eddig mindig a halál után áhítoztam, viszont most, mikor itt van előttem teljes valójában és elragadni készül, mégis az életért könyörgök. A szánalmas életemért.
Nem hatja meg szikla lelkét a kis színjátékom, egy huncut mosollyal szépen ívelt, rózsaszín ajkain, felhúz magához. Erősen tartja elgyengült testemet.
Kisugárzása határozott, félelmet keltő. Magabiztosan és kihívóan néz szemeimbe. Belülről elfog a rettegés, érzem, nincs menekvés. Megadóan sóhajtok egyet, lehunyom pilláimat, s várom, hogy karjaiban végleg betakarjon az örök sötétség...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése